Az öreg horgász és a tó
hommage à E. H.
nagyapám emlékének
A horgász már öreg volt, kis csónakján egyedül horgászott a tavon, hol a nádas előtt, hol kint a hínáros nyílt vízen, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Az utóbbi időben az unokája is vele ment, de lassan véget ért a nyár, a nyári szünidő, az unokát hamarosan vitték vissza a szülei a nagyvárosba, ahol kezdődött az iskola. A horgász koratavasszal költözött le a tó partjára a városból, pontosabban költözött fel a hegy tetejére, a parasztházba, amit tíz évvel korábban vett, romos állapotban, s azóta is azon dolgozott, hogy minél lakhatóbb legyen, dolgozott minden évben, tavasztól késő őszig, amikor vissza kellett térnie a városba, és évek munkájával elérte, hogy a ház tökéletesen alkalmassá vált a nyári tartózkodásra, nemcsak számára és a felesége számára, aki nyár elején csatlakozott hozzá, hanem az unokák számára is, akik hamarosan megérkeztek, benépesedett a ház két és fél hónapra, míg aztán nyár végén újra kiürült, előbb az unokák mentek el, aztán a felesége, s amikor végérvényesen beköszöntöttek a hideg késő őszi napok, a horgász is szedte magát, téli menedékhelyére rakta a csónakot, egyik helyi horgásztársa házában, majd bezárta a saját házát, búcsúpillantást vetett a kertre, az erdőre, és elindult a vasútállomás felé, miközben tekintete magába itta a tó látványát. Visszatért a városba, és hónapokon keresztül álmodott a házról, a kertről, az erdőről és a tóról, hogy aztán tavasszal megint útra keljen.
A kertről álmodott a horgász, a házról és az erdőről és a tóról. Leggyakrabban a tóról. A tóról, amely úgy terült el a hegy aljában, mint egy távoli és beválthatatlan ígéret, és az is volt a városi álmokban, míg valóság nem lett újra, és egyre közelebbivé és beválthatóbbá vált, ahogy eljött az első hajnal a megérkezést követő napok egyikén, amikor a frissen festett csónak már a vízen ringott, megvolt a beetetés, indulni lehetett le a hegyről, s jött egyre közelebb és közelebb a tó.
A horgász, vállán felszerelésével, lábán gumicsizmájával, nem törődött ilyenkor már semmivel. Nem foglalkoztatta a ház, amelyen még lett volna mit lakályosítani, jó volt az így is, az unokáknak is tökéletes, különben is hol volt ilyenkor még a nyári szünidő. Nem foglalkoztatta az írás, ami a polgári foglalkozása volt, újságba írás, amit innét is meg tudott tenni, postán küldözgetve a cikkeit, különben is nyugdíjas volt már, az írás csak nyugdíj-kiegészítés volt számára, na és szükséglet, időről időre megrohanta a késztetés, hogy megírjon valamit, afféle csak rá jellemző kis színest, amiben nem volt szó sok mindenről, a horgász már jól tudta, hogy nem nagy dolgokról kell írni, mert nincs mulandóbb a nagy dolgoknál, hanem egészen kicsi dolgokról, egy parasztházról, egy kertről, egy erdőről vagy egy tóról. Ezekről írt, ha rájött a késztetés, kézzel írt, egy folyós, ócska, de kézbe illő töltőtollal írt, aztán gépbe írta, egy kőkorszaki írógépbe, melynek minden betűjét komoly erőfeszítéssel kellett leütni, hogy meglátszódjék a papíron, de ez is jó volt, mert fizikai munkának érezte az írást. Aztán, amikor elkészült, összehajtotta a papírt, borítékba tette, megcímezte, lesétált vele a falusi postára, föladta a szerkesztőségnek, és többet nem törődött vele. Egyáltalán az írással soha nem törődött a késztetés néhány óráján kívül. Törődni a házzal törődött, a kerttel, ahová krumplit ültetett, futóbabot és paszternákot, és a heggyel törődött meg az erdővel. De legfőképp a tóval törődött. Arról álmodott a horgász késő ősztől tavaszig a városi lakásban, ahol a feleségével lakott, hogy fog egy halat. Eljön a nyár, eljönnek az unokák, és ő fog nekik egy óriási halat.
Aztán eljött a tavasz, a horgász felköltözött a hegy tetejére, a parasztházba, előszedte a télire elrakott csónakot, beetetett a nádasnál, és horgászni kezdett. Fogott is halat, nem is egyet, ha nem is óriásit, de szépeket, s aztán egy részüket visszadobta, a többit elajándékozta a szomszédságnak, s bort kapott érte cserében, nem volt miért megtartania a halakat, nem volt még ott a felesége, hogy megcsinálja, s főként nem voltak ott az unokák, hogy megcsodálják.
Aztán eljött a nyár, s eljött előbb a felesége, majd eljöttek az unokák. S a horgász attól kezdve nem fogott semmit. Nyár eleje óta, nyolcvannégy napja nem fogott semmit néhány szánalmas kis keszegen kívül. A keszeg is halféle, persze, paprikás lisztben ropogósra sütve kitűnő eledel, örültek is neki az unokák, de a horgász látta a tekintetükben, hogy olyan ez számukra, mintha oroszlán helyett kiscicát kaptak volna ajándékba.
A horgász eleinte minden hajnalban úgy kelt fel, hogy aznap meglesz a nagy fogás, de aztán, ahogy telt az idő, telt a nyár, az unokák a kezdeti lelkesedés után már másra figyeltek, újabb és újabb kalandokra, a Sárkánykirály rezidenciáját keresték a mélyutak rejtekében, a kolostorrom felkutatására indultak vagy a sziklavár mohos kövei között bujkáltak, s már egyre kevésbé törődtek nagyapjukkal, nem futottak elé a késő délelőtti órákban, amikor a tóról hazatért, fogott-e vajon valamit, így a horgász is egyre jobban elkedvetlenedett, egyre többet gondolt a ház körüli munkákra, a veteményeskertre, sőt az írásra is, amit pedig a nyári hónapokban meglehetősen elhanyagolt, mintha valami másodlagos tevékenység volna, kiegészítő kereset, ám ezekben a napokban komoly írói tervek foglalkoztatták, memoárt szándékozott írni azokról a nagy időkről, amelyeknek ő szerény kis tanúja volt, az időkről, amikor az uralkodó politikai rendszert néhány napra megdöntötte egy forradalom, melyet a nem sokkal később restaurálódó hatalom ellenforradalomnak nevezett, s melynek ő is részese volt, tehát ellenforradalmár, akit ezért aztán ki is tettek a munkahelyéről, s még örülhetett, hogy nem csukták le és segédmunkát talált egy benzinkúton, ahonnét aztán néhány év múlva a képesítésének valamivel megfelelőbb nevelőtanári állásba került a külvárosban, s újabb éveknek kellett eltelniük, hogy végül visszatérhessen, ha nem is eredeti munkahelyére, de az írott sajtóba, az írott sajtó egy marginális lapjába, s aztán onnét mehessen nyugdíjba. Ezt a történetet akarta azokon a nyári napokon megírni, amikor írónak, kertésznek vagy akárminek tartotta magát, csak horgásznak ne kelljen lennie. De álmodni hallal álmodott.
Telt az idő, telt a nyár, az unokák egy része máshová ment nyaralni, hárman maradtak csak a parasztházban: a horgász, a felesége és egyetlen unoka. És a fiú azt kérte a nagyapjától, hadd kísérje el a tóra. Magányosan nem volt többé kihívás a sziklavár, nem volt kaland a sárkányfészek, sem a kolostorrom. Maradt a tó, mint egyedüli kaland.
A horgász a fejét ingatta. „Unni fogod.”, mondta. „Nem való az gyereknek.”, mondta. „Úgyse fogok semmit.”, mondta. De aztán egyik hajnalban fölkeltette a fiút, s attól fogva minden hajnalban fölkeltette.
Telt az idő, telt a nyár, már csak néhány nap volt hátra a szünidőből, s a horgász nyolcvannégy napja nem fogott semmit. Ott ültek mindennap kettesben a ladikban a fiúval, hol csendesen beszélgettek, hol gondolataikba merülve hallgattak, nézték a nádast, nézték a tavat, csak az úszót nem nézték már, mert tudták, hogy úgysem fog megmozdulni.
De egyik nap megmozdult az úszó. A horgász nem hitt a szemének. Azt gondolta, a szél mozdította meg. Ám horgász volt, bevágott. És rögtön megérezte, hogy történt valami. Mint amikor a semmiből megszületik egy mondat, amely után a szöveg már írja magát, csak le kell jegyezni. A horgász érezte, hogy hal akadt a horgára, nem keszeg, nem is akármi, hanem hal, valódi hal, talán akkora, mint még soha. Küzdelem kezdődött, a hal irtózatos erővel húzott, félő volt, hogy leszakad a horogról vagy kiegyenesíti, volt már ilyen a horgász praxisában, utána hetekig a szörnnyel álmodott, amelyet elszalasztott, de a zsineg is elpattanhat, vigyázni kell, engedni óvatosan, ám óvatosan húzni is, nehogy bemeneküljön a hal a nádasba, és ott a nádtorzsákra csavarodva szakítsa el a zsinórt. Kétséges volt a küzdelem kimenetele, ezért volt valódi küzdelem, egyenlő felek harca, a hal küzdött az életéért, a horgász küzdött a halért, de valójában az egész nyárért küzdött, mind a nyolcvannégy napért, s a fiúért, aki ott ült mögötte a csónakban és feszülten figyelt.
A vihar a tavon oly váratlan, mint egy tébolyult dühkitörése. Vannak bizonyos jelek, amiket észre lehet venni, a helybeliek tanították is a horgászt ezeknek a jeleknek a felismerésére, és ő tudta is, tudta, ha odafigyelt. Ám a nádas szinte mindent eltakar, s amit a nádas nem, azt eltakarta a küzdelem a hallal. Egyszerre olyan sötét lett, mint déltől háromig a Golgotán, a hirtelen jött szélvihartól megdőlt a nádas, s a hullámok vészesen dobálni kezdték a ladikot. A horgász tudta, hogy csak egyet tehet. A bicskájával hirtelen levágta a zsineget, rákiáltott a fiúra, hogy üljön le a ladik aljába és kapaszkodjon meg jól, ő maga pedig eloldva a csónakot, amilyen erővel csak tudott, evezni kezdett.
Égszakadás zúdult le rájuk, borsónyi jegekkel. A szél többször is rádobta a ladikot a nádasra, de végül sikerült elérniük a keskeny csatornát, ami a horgászkikötőhöz vezetett. Valahogy azon is végigevickéltek, majd a csónakot kikötve kiugrottak a szárazföldre, és a szakadó esőben az első parti házba menekültek, a horgásztárs verandájára. Onnét nézték a vihar dühöngését.
Már felfelé bandukoltak csuromvizes ruhában a hegyre, amikor a fiú megszólalt:
- Nagy hal lehetett.
- Nagy bizony – válaszolta a horgász.
- De így is szép volt – mondta a fiú.
- Volt egy fenét – mondta a horgász, és könnyedén megbúbolta a fiú nedves fejét. Közben pedig arra gondolt, hogy tényleg szép volt. Nagyon szép.
