5.
Másnap aztán tényleg eljött Anna. Csak nem tudtam róla, hogy ő az. Akkor még nem tudtam. Mert Anna volt, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet, ugyanaz az orr, csak a fogsorán nem volt az a bájos csorbaság, de ugyanaz volt, csak éppen mindenestől együtt férfi.
- Jan Vermeer vagyok – mutatkozott be – Anna bátyja, magam is tanító… - és mondott egy helységnevet, amit nem ismertem fel, de az ember nem ismerhet minden helységet szerte világban, sőt még a saját országában sem.
- Anna ügyében jöttem. Kiderült a család számára, mik a tervei, és ez apánk számára elfogadhatatlan. Bevallom, apánk kissé megöregedett az utolsó időkben, megöregedett, rigolyássá vált, merevvé. Nem is az zavarja talán igazán, hogy Anna tanítónő akar lenni, bár ezzel fölrúgná a családi hagyományokat, hanem az, hogy mindezt az ő kikerülésével próbálta megvalósítani. Apánk rendkívül feldühödött, szobafogságra ítélte húgomat, s így ő nem jöhetett. Én is apánk tudta nélkül vagyok itt, s hogy az ön tudomására hozzam, Anna terveiből nem lehet semmi. Legalábbis, amíg apánk ki nem engesztelődik, semmiképp. Hogy mi lesz aztán, meglátjuk. Jómagam nem támogatom húgom terveit, de azt is tudom, mennyire csökönyös, legalább annyira, mint apánk, holott harmad annyi idős sincsen. Egyelőre annyit kérek magától, ne törődjön Annával, lesz, ahogy lesz, ha a változás áll be a dolgok folyásában, úgyis kiderül az ön számára is.
Ezt mondta Jan Vermeer, vagyis Anna Vermeer, tehát az én kis vérszívóm, hiszen ő maga volt a saját fivére, aki nem is létezett, csak épp Anna bármilyen alakot fel tudott venni, mint a vérszívók általában. Illetve akármilyet nem, mert saját vonásai mindig ottmaradtak a másik alak vonásaiban, ha macskává változott is ő maga volt, ha vénasszonnyá, akkor is, de engem akkor még át tudott ejteni. Iszonyatosat csalódtam, noha nem mutathattam, a remény, amit Anna feltűnése az életemben váltott ki belőlem, azon nyomban reménytelenséggé alakult, már amennyire a végletek embere vagyok egyébként is, de akkor különösen az voltam. S hogy mi volt a célja az én édes kis vérszívómnak ezzel a dajkamesével zord atyáról és a húga ügyében eljáró bátyról? Pontosan az, hogy reménytelenségbe taszítson engem. A vérszívók úgy játszanak az áldozataikkal, mint macska az egérrel. Fölszítják a vágyaikat, majd hagyják ezeket a vágyakat elviselhetetlenségig fokozódni, mert olyankor valami történik az áldozat vérében, valami olyan anyag termelődik benne, amit a vérszívó különösen kedvel. Olyan ez, mint amikor egyes ragadozók nem eszik meg rögtön az elejtett zsákmányt, hanem a búvóhelyen hagyják porhanyósabbá érlelődni a húsát. Így érlelte az én kis vérszívóm a maga számára még kívánatosabbá a véremet, hogy aztán annál inkább csillapítsam a szomját. Ezt akkor még nem tudtam. Akkor csak azt tudtam, hogy ha Anna nem jön többet, nemcsak a saru kerül vissza véglegesen a lábamra, de visszakerül rám a nadrág, az ing, a kabát is, és végül Lucas, a halász talál majd rám egy hajnalban, partra vetve, a folyónál.
