6.
Jan Vermeer távozott, és soha többé nem láttam. (Így igaz, soha többé, ahogy édes kis vérszívóm – tegyük hozzá: nem létező – családjából sem senkit. Azt mondta nekem, hogy apja kitagadta amiatt, hogy ellenszegült neki, s hogy a családjából senki nem mer ujjat húzni az apjával, az anyja pedig – szegény kis árva vérszívóm… - meghalt. Ez is olyan mese volt, amit hittem is, meg nem is, pontosabban eleinte teljesen elhittem. A férfiember, ha szerelmes, végtelenül hiszékeny, főleg, ha egy vérszívó hitet el vele dajkameséket. Ráadásul, mint minden szerelmes, önző voltam a végletekig, önző és féltékeny – hogyne örültem volna neki, hogy egyetlenemnek én vagyok az egyetlenje. Ha furcsálltam is volna bármit családi vagy társadalmi helyzetével kapcsolatban, hiúságom elhitette velem az ellenkezőjét: édes kis vérszívóm engem szeret, kizárólag engem, senki másra nincs szüksége, még a családját is megtagadta értem. Kell ennél több? Ugye, hogy nem? És tegyük hozzá: eleinte úgy szeretett engem – annyira élvezte a friss húst és vért, ami voltam neki! -, hogy eszembe sem jutott magamon, a boldogságomon kívül mással törődni. Azt hiszem, ezekért a kezdeti időkért mindent megért Anna szerelme – bármi is volt ez a szerelem.)
Jan Vermeer elment - s maradt helyette Anna. Mert Anna akkor már velem volt minden pillanatban. Egy vérszívó, ha kiterjesztette hatalmát valakire, valósággal beléköltözik. Azt mondják, minden embernek van őrangyala, aki vele van minden pillanatban. Nos, az enyém helyét Anna vette át, erősebbnek bizonyult őrangyalomnál (tudvalevő, hogy az őrangyal csak annyira erős, amennyire az ember hite az, s az enyém bizony meggyengült nagy-nagy boldogtalanságom idején, s noha eljártam a vasárnapi istentiszteletekre, ezt már csak a jó híremért tettem, elvégre egy tanítónak vigyáznia kell a renoméjára), mondhatni attól kezdve ő lett az őrangyalom: bukott őrangyal. De mondhatom: az első időkben rendkívül hatékonyan őrködött fölöttem, még ha ezt a gazdatest védelmében tette is. Emlékszem, egyszer lovagolni mentem a városon kívülre, s az erdei ösvényen kígyó siklott át az úton, és lovam megijedt tőle, felágaskodott, én pedig, afféle írástudóként nem lévén túlzottan ügyes lovas, hanyatt kizuhantam a nyeregből. Úgy estem le, hogy biztosan összetörtem volna magam, ám éreztem, hogy a földet érés pillanatában erős karok nyúlnak alám, mintha elkapott volna valaki. Akkor azt gondoltam, képzelődtem, szerencsém volt, ennyi az egész, ám egy ideje már tudom: ő volt az, az én kis bukott őrangyalom. De más is történt velem akkoriban, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, miként a szerelmi mámoron kívül semminek nem tulajdonítottam jelentőséget, úgy léteztem akkoriban, mint akit szárnyak emelnek pár centivel a föld fölé, s ez így is volt, csak épp ezeket a szárnyakat édes kis vérszívóm mozgatta. Belém költözött, ott volt velem, minden pillanatomban, csak épp a valóságos életemben nem volt eleinte velem.
Napok teltek el, hetek, vagy nem is tudom. Kívül éltem az időn. Csak reménykedni tudtam, hogy viszontlátom Annát, mert nélküle nem élet az élet, s csak ez a remény éltetett. A reményt pedig Anna éltette. Minden éjszaka megjelent, minden álmomban jelen volt. Ezek az álmok gyakran teljesen megfoghatatlan, körvonalazatlan álmok voltak, olyanok, amelyek csak nagyon erős benyomást hagynak az emberben, olyan erőset, hogy nem tud szabadulni tőle egész nap, ám képtelen képeket társítani hozzá, nem marad más, mint egy űzhetetlen hangulat és egy hang, egy női hang, s hozzá egy név: Anna. Volt, hogy egész nap csak ezt a nevet suttogtam magamban, a nevet, melyet Anna suttogott a fülembe éjszakánként. Mert ott volt az ágyamnál, ott ült a fejem mellett, ott volt láthatatlanul, vagy olykor, amikor az álomból kikapaszkodva az álom részének véltem a valóságot is (és fordítva: gyakran, napközben, a valóságot véltem álomnak, alvajáró, vagy inkább álomjáró lettem, a lurkók gyakran gúnyolódtak is rajtam, míg össze nem kaptam magam, s ki nem osztottam néhány körmöst), egyszóval félálmomban a maga valóságában is megmutatkozott, incselkedett velem a szoba homályos túlfeléből, majd rekedt suttogásomra, mellyel a nevén szólítottam, beleolvadt a homályba, s amikor én valóságnak remélvén az álmot (miként az is volt!), kipattantam az ágyból, s oda szaladtam, ahol látni véltem (vagyis láttam), már nem volt sehol, mint annak idején a kápolna lépcsején.
Ám voltak nagyon is testi álmaim. Pirulva vallom be, de többször enyém lett azokon az éjszakákon. (Illetve én az övé, és ez közel sem nézőpont kérdése!) Éreztem rám fonódó testét, éreztem ruganyos keblét, selymes tapintású, ám izmos combjait, amelyek körülfogták a csípőmet, s amelyekkel úgy szorított magához, hogy azt hittem elalélok. És éreztem, s most a zavart leküzdve mondom ki, mert írástudó vagyok, s tudom, hogy ki kell mondanom, mert csak az létezik, ami kimondatik: éreztem combjai között az élet forró szülőhelyét – illetve a halálét, hiszen minden élet halált teremt, s édes kis vérszívóm esetében ez különösen igaz.
Most már tudom, hogy mindez nem álom volt, vagy csak annyira, amennyire Annával való egész szerelmem álomnak tekinthető. Tudom, hogy azokon az éjszakákon lettem igazán az övé, s tudom, hogy célja volt mindezzel: beszőni létezésemet a saját megfoghatatlan jelenlétével, ahogy a pók szövi hálóját áldozata köré. Édes kis vérszívóm olyan vágyat támasztott bennem maga iránt, mely vágy túlment minden valós földi vágyon, s e vágy tette az én satnya kis írástudó testem húsát oly porhanyóssá és véremet oly ellenállhatatlanul ízletessé számára, amikor testi valójában újra megjelent az életemben.
