A költő élete

Cs. Zs.-nak, aki nem szeretné, hogy a költőből hóhér legyen

Amikor elhagyták, amikor a lelkét roskadozva vitte, nem ölelte át senki a költőt. Ott ült a lakása nappalijában, karjában a kisgyerekkel, aki volt, és azon gondolkodott, mit kéne tennie. „Most már élni kell”, gondolta a költő, s eszébe jutott a rengeteg eltékozolt idő, pocsékba írt nap, melyek alatt születtek szonettek, születtek ódák, születtek haikuk, még szabadversek is születtek, mert néha a költőnek is kell szabadnap, amikor alsógatyában és meztéláb téblábolhat a sorok között, de nem született egy gyermeke sem, önmagán kívül, akit azonban a felesége megunt nevelgetni. „Hiába mondta nekem, hogy ez így nem megy tovább, közös programok kellenének, búvárkodás, fallabdázás, miegyéb, nem hajlottam a jó szóra.”, gondolta a költő bűnbánóan, „csak írtam, csak írtam, s a végén már nem írtam másról, mint arról, hogy írok. Hol itt az élet, valóban?” Erre gondolt a költő, majd a feleségére gondolt, aki azóta a Nagy Bötűs Életet élte egy valódi kalandor, egy vállalati jogász oldalán, s most is éppen vízitúráztak vagy futóvadlőttek kéz a kézben, vagyis élték az életet. Ő viszont… „Én viszont…”, gondolta a költő, s bűntudattal gondolt arra, hogy reggel óta nem csinált mást, mint megírt egy elégiát és lefordított két, nem is különösebben nehéz, verset, egyet ógörögből, egyet pedig szanszkritból, amit némileg bonyolított csak valamely korabeli tájszólás. „Reménytelen, reménytelen”, gondolta, s erre rögtön eszébe jutott rímként, hogy „s kínom van töménytelen”, ám ez már tényleg kényszeres volt, rímkényszeres, kétségbeesetten gondolt arra, hogy ez nem élet, az élet máshol van, vállalati jogászok farzsebében, vagy annak a két szerelőnek a markában, akik a délelőtt folyamán a villanyórát cserélték nála, s akik miatt pár percre kiesett az egyik fordítás transzából, még egy fontos rímet is elfelejtett, hogy aztán három másikat találjon, ami megint csak bonyolítja a helyzetet, mert nem három rím kell szegény költőnek, hanem egy, az igazi. „Az élet ott van azoknál a szakiknál, akik elvitték a régi villanyórát, utánuk kellett volna osonnom, szagolni egy kis életszagot”, gondolta a költő, és megadóan ejtette az ölébe a kezét.

            Aztán eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy nincsen élete, de valamikor volt. Akkor volt élete, mikor megismerte a feleségét, s ő életet hozott az ő nem-életébe. „Volt nekem életem, nem is akármilyen”, gondolta a költő, s eszébe jutott, hogy mi lenne, ha visszaírná magát az akkori életébe. „Fogom magam, visszaírom, mi az nekem. Isten megteremtette a világot 6 nap + 1 pihenőnap alatt, én is visszaírhatom magam egy egykor már létezett világba, amit még csak teremtenem se kell, pár óra + egynéhány pihenő negyedóra alatt.”, gondolta, és arra gondolt, hogy akkor rögtön a pihenő negyedórával kezdi és pihent egy negyedórát.

            Aztán fölkelt a fotelből, ahol addig ült, leült az íróasztalához és írni kezdett. Azt gondolta, hogy gyorsan végez, hiszen nem volt élete, soha sem volt, akkor sem volt igazán, amikor a felesége életet hozott belé, ott állt például egy népszerű gyorsétkezde előtt, ahol találkozójuk volt, és várt rá, még akkor is várt, amikor ő már negyedórája késett, mert épp nem találta meg a befejező sort egy vershez, de aztán odaért, s ahogy a távolból meglátta a rá váró, minden lehetséges szonettkoszorúnál tökéletesebb nőt, egyszerre rájött, hogy ott áll az élet, ott áll és ott vár (már megint el akart kezdődni egy vers, de erőszakkal megakasztotta), ott vár az élet, egyedül csak rá vár, rá, akinek nincs élete, s ahogy ez eszébe jutott, hát eszébe jutott a légyott megannyi részlete, ami, legyünk őszinték, mégiscsak élet volt a javából, s ahogy ezt írni kezdte lefelé, hát csak sokasodtak a sorok, gyülekeztek a hadrendbe álló szavak, és rímek sorakoztak fel a versvilág gyorsétkezdéi előtt, hogy más rímekre várjanak. Nem volt vége az életnek, amit ilyen mód újraírt a költő, mert úgy érezte, mindent újra kell írnia, a rá váró nő minden egyes részletét, hajszínét, szemvillanását, blúzát ostromló kebleit, mindent, mindent, mert nem lehet, hogy mindez, az ÉLET, elvesszen a tovahömpölygő élet forgatagában. És írt a költő, írt és írt, és megírt mindent, mindent, ami kettejük élete volt, a feleségéé, aki azóta egy vállalati jogásszal él együtt és segít neki aktákat pakolni, szabadidejében pedig fallabdázik és futóvadlő, és az övé, a költőé, aki nem képes futóvadlőni, mert élni sem képes, csak megírni az életét.

            Így telt el egy perc, két perc, három nap, négy hét. S a költő csak írt. S egyszerre eljutott addig a pillanatig, amikor a felesége bejelentette, hogy ez így nem mehet tovább, neki élet kell, belefáradt abba, hogy kéziratokat olvasson a saját életéről, inkább élné, istenbocsá, inkább élné az életét, méghozzá valaki másnak az oldalán, s akkor megmondta, hogy van valakije, bár azt nem mondta meg, hogy ki az illető, a költő csak később szerzett tudomást az ellenállhatatlan sármú vállalati jogászról, a nők álmáról, aki nem írja az életét, de éli, vagy legalábbis iktatja, mint egy pedáns hivatalnokhoz illik, s ha már az iktatást befejezte, akkor fogja a nőjét, vagyis a másét, s megy vele élni az életet, teszem azt vízitúrázni, mert ilyen egy igazi férfi, vagy legalábbis vállalati jogász. Ezt a pillanatot, ami persze több volt, mint egy pillanat, örökkévalóság volt, méghozzá a legprímább fajtából, ezt írta meg a költő, s aztán mindazt, ami utána következett. A reménykedés hónapjait, amikor hitt abban, hogy mindez tévedés, a felesége ráébred, hogy ő is van olyan vállalati jogász, mint a másik, az ő költőálruhája is érző futóvadlövői szívet takar, ám aztán rá kellett jönnie, hogy tévedni ő tévedett, nem a felesége, s tévedni költői dolog. Megírta ezt is, minthogy mindent megírt.

            Ám aztán egyszerre eljutott addig a pontig, amikor leírta a szobát, a fotelt, a fotelben ülő önmagát, majd azt, ahogy fölkelt a fotelből, leült az íróasztalához, s írni kezdett. Azt vette észre, hogy azt írja, hogy ír. „Ebből elég legyen!”, gondolta a költő, „a semmit nem írhatom.” Ám egyszerre azon kapta magát, hogy már nem a semmit írja, hanem valamit, ami nem volt, soha nem volt, és nincs is, mert nem azt írja, hogy ír, hanem azt írta, ami majd csak lesz. Elkezdte megírni, hogy mi lesz egy perc múlva, s egy perc múlva valóban az lett, amit írt, mert írt folyamatosan, s így aztán fölbátorodott, s írni kezdte, ami két, három, öt perc, majd pár óra, hét, hónap és év múlva lesz. Lassan ment a munka, mert azt, ami nincs, csak lesz, nehéz megfogalmazni. De ment, és nem volt időben mérhető, mert az időt, a saját idejét a költő írta már magának. Ki tudja, mennyi ideig tartott, mert a kézirat a semmibe íródott. A költő egyszer csak azt vette észre, hogy nyílik az ajtó. Azt írta le éppen, hogy „nyílik az ajtó”, és nyílt is. Azt írta le, hogy „belép egy öregember”, s belépett. Azt írta le, hogy „a költő felé fordul és ránéz”, s felé fordult és ránézett. „Ki vagy?”, kérdezte a költő, vagyis írta le, majd a választ is leírta: „Te vagyok, mondta az öregember.” „Az nem lehet”, írta a költő, „én, én vagyok, s a kisgyerek, akit az imént a karomban tartottam.” „Az csak voltál, válaszolta az öregember”, írta a költő, „Azóta eltelt egy élet, amit megírtál. Most gyere velem, mondta az öregember, s kinyújtotta a költő felé a karját.”, írta a költő. „Hová megyünk?, kérdezte a költő”, írta a költő. „Majd megírod, válaszolta az öregember, és elindult a lakás kijárata felé.”, írta a költő, és elindult az öregember után.