A pokoli könyvtár
J.L.Borgesnek, bocsánatáért esedezve
„Amikor számos és számtalan bűneim miatt – angyallá lett középiskolai matematikatanárok számították ki őket, de egy sem jutott egyazon eredményre – lekerültem a pokolba,”, mesélte Korompay az üres fröccsös pohara mellett, amit már nem volt hajlandó a pincér telire cserélni, „eleinte nem éreztem rosszul magam. Nem volt más ez a pokol, mint egy parasztház a hegy tetején, és az engem ott fogadó ördög, aki a megszólalásig, sőt még azon is túl hasonlított nagyapámra, kicsi volt, kopasz, őszszakállas és bőbeszédű, és folyton pálinkaivásra csábított, holott tudhatta, hogy rossz a gyomrom és a mértéktelen pálinkaivás vezetett korai halálomhoz és elkárhozásomhoz, ám ez úgy látszik, hozzátartozik a pokol logikájához: azt kell az örökkévalóságig csinálni, amitől elkárhozott az ember. Ám én nemcsak ettől kárhoztam el, tudtam ezt én jól, elmondta nekem a pokolba sorozó bizottságnál egy három aranyvállcsillagos ördög, hanem elsősorban attól, hogy nem fogadtam szót feleségeimnek, megbántottam őket, a szomorúság nefelejcsének magját vetettem el a szívükben ahelyett, hogy más részükben más magot vetettem volna el, no de hát ilyen voltam világéletemben, „ilyen volt világéletében, ördögtárs”, mondta a sorozó bizottság elnöke, „most majd mehet a pokolra, s bűnhődhet, míg a pokol pokol, mindazon bűnöket követve el állandóan, amiket korábban elkövetett.”
„Ebből én logikusan azt a következtetést vontam le”, folytatta Korompay bánatos pillantást vetve üres poharára, „hogy majd a kárhozatom végéig különböző nőkkel fogok megismerkedni a pokolban,elcsábítom és házasságra késztetem őket, majd az erős kívánnivalókat hagyó férji produkció után elválok tőlük, s ez így folytatódik, amíg Jézus Krisztus felmentő seregei szét nem kergetik az ördögöket s fel nem szabadítják a pokol névre keresztelt munkatábort, melynek kapujára az van kiírva: „A bűn szabaddá tesz.” Ám nem így történt. Közel sem így.”
„Nagyapám, a parasztház ördöge, eleinte csak pálinkával kínált, holott tudta, hogy gyomorfekélyem van, viszont mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem. Hol voltak az enyéimhez képest Krisztus megkísértései, akinek egyetlen korty pálinkát sem kínált az ördög a pusztában. Jött volna csak a Megváltó a hegy tetejére, ahol a világ legjobb kisüstijét főzik, nem lett volna semmi a megváltásból, Jézus is egy lenne a bukott angyalok közül. Na de nem jött, a világot megváltotta, csak épp ránk hagyta, emberekre, a saját megváltásunkat. Ez meg kinek megy, kinek nem. Nagyanyámnak például ment. Ott volt ő is a hegyen, angyalként, csak nem tehette be a lábát a munkatáborba, mert a tábor kerítésén csak épp akkora luk volt, hogy egy ember átférhetett rajta, engem is azon keresztül tuszkolt be Szent Péter, aki a táborral szemben lévő házban lakott, s arra ügyelt, hogy senki a táborból ki ne szökhessen, s át ne mehessen a szomszéd házba, ahol a menny kezdődött, ott lakott Szent Péter, s egész nap ügyelt, de inkább pecázott és bort ivott, én józanul soha nem láttam a tábor kerítésén keresztül, állandóan ott tántorgott az udvaron, különös táncmozdulatokat végzett és köpködött, s ha jött egy kárhozott lélek, hát betuszkolta a lyukon keresztül, jó nagyokat rúgva a delikvens hátsójába, viszont nagyanyámat nem tuszkolta be, mert szegénykének túl nagy volt a járókerete, a szárnyai pedig erőtlenek, hogy átrepüljön a kerítésen és kihozzon engem a táborból, mert tudom, hogy ez volt angyalkámnak a célja, de nem tudott bejutni, Péter pedig állandóan csak azt harsogta a fülébe – nagyanyácskám már nagyot hallott -, hogy „megy ám maga a búbánatos mennybe, nem a pokolba, jöjjön inkább, igyunk egy fröccsöt!”, mondta Korompay és nagyot nyelt, ahogy üres poharára pillantott.
„Nagyapám pálinkával fogadott, s azzal itatott egész délután, vagyis a pokol időrendje szerint néhány ezer éven át. Jól be is rúgtunk, ami rajta csak úgy látszott meg, hogy még többet beszélt, mint földi életében, viszont megállás nélkül ugyanazokat a történeteket mesélte, amiket már kívülről fújtam, de nem mondhattam neki, hogy „hé, grószi, ezt már hallottam”, mert akkor megsértődött volna, és a pokolban nem jó rosszban lenni az ember saját ördögével, főleg ha nem más, mint a nagyapja. Jól berúgtam, pokoli kínokat éltem át másnap, vagyis ezer év múlva, égett a pokol, és nem volt a pokolban szódabikarbóna, hogy enyhítse a kínokat. Gondoltam, akkor ez a pokol: az ember berúg, és nem jön harmadnap a másnapra, de aztán elmúlt újabb ezer év, és jobban lettem. Nem ennyi volt a pokol.”, csuklott egyet Korompay, és megpróbálkozott egy halovány „főúr, csak egy iciri-piciri kisfröccsöt, kérem szépen”-nel, de a zord pincér, munkaidőn kívül minden bizonnyal önkéntes rendőr, rá se bagózott.
„Nem ez volt a pokol igazából. Nem nagyapám, aki csak mesélte, mesélte ugyanazokat a történeteket, sem a pálinka, amitől szörnyű, szódabikarbónátlan másnap köszöntött rám, nem. Megmondjam, mi volt a pokol valójában?
A pokol az volt, hogy volt a pokolban egy könyvtár, a parasztház egykori disznóóljában volt berendezve, és az volt a nyitvatartás ideje helyett kiírva az ajtajára, hogy „Aki könyvek közé keveredik, megeszik a disznók”, de ez csak fenyegetés volt, hogy ne töltse minden kárhozott lélek a jól megérdemelt kárhozás helyett olvasással az idejét, én például csak akkor tudtam odamenni, ha letelt a szolgálati időm nagyapám mellett, vagyis ő elszunnyadt a sok pálinkától pár évszázadra, s akkor én óvatosan, hogy föl ne ébresszem, elosontam az egykori disznóólba, ahol a fenyegetés dacára már nem voltak disznók, csak disznószaros könyvek, mert persze nem pucolták ki az ólat, mielőtt könyvtárat telepítettek belé, meg volt egy könyvtáros, úgy hívták, Jorge Luis Borges, ő osztotta a könyveket, mindenkinek a sajátját. Mert ez volt a lényeg, mindenki csak a neki járó könyvet kaphatta meg olvasásra, csak olyan könyveket, amiket földi életében messze elkerült. Pokol volt ez a javából! Nekem például állandóan hazafias írókat kellett olvasnom, olyanokat, akik messze a hazától írták szép hazafias könyveiket, amiket a hazában valószínűleg nem írtak volna meg, ugyanúgy, ahogy az ember nem képes szerelmes verset írni a feleségének, ha mellette van, mert rögtön az jut eszébe, hogy ha majd meghal, a felesége meg fogja csalni, holott megcsalja őt már életében. Hát ilyen könyveket kölcsönzött csak ki nekem a vak könyvtáros, csupa olyat, amiben a haza nemességéről, szépségéről esett szó, arról viszont véletlenül sem, hogy a haza néha nemtelenül és rútul elbánik az emberrel, igaz nem elsősorban a Haza cselekszi ezt, hanem a Haza nevében néhány buzgó hazafi.”
„Hát ilyen volt ez a pokol”, fejezte be Korompay kiszáradt torkával sűrűn nyeldekelve, „úgyhogy aztán ott is hagytam, egy óvatlan pillanatban, hónom alatt egy hazafias könyvvel, amitől úgy tűnt, mintha csak olvasni mennék, s amit aztán az első alkalommal egy bokorba hajítottam, kibújtam a nyíláson, kihasználva, hogy Szent Péter épp nagyanyácskámmal hadakozott, aki úgy tett, mintha mindenáron be akarna mászni a pokolba, ám közben egy pillanatra rám kacsintott, s ebből tudtam, hogy szabad az út. Kibújtam, és mivel Péter kutyája, a paradicsomot őrző cerberus utamat állta, elindultam a pokol és a menny közötti gyalogösvényen, le a hegyről, vissza az életbe, ahol vannak épeszű könyvtárak.”
