16.
Elmondom, hogy esett. Elmondom, hogy volt az első feleségemmel, akit elvitt Martin. Azért mondom el, mert minden összefügg, mert azóta tudom, hogy aki elment, bár soká van még az ember számára, de valóságban, ha igazán elment, többé nem létezik. Pontosabban többé nem ő létezik, hanem valaki más, az, aki elment, még ha vitték is. Mert Martin eljött azon a vasárnap reggelen, és elvitte az első asszonyom, de bármit hitt is, és bármit is hittem én, csak azért vihette el, mert ő, a boszorkány már elment. Elment, mielőtt elvitték volna. Elment, hetekkel, napokkal korábban, ki tudja, mikor, elment, amikor fogyni kezdett, álmatlanná válni, őrjöngővé, mint egy boszorkányhoz illik, aki nemcsak a nyelvét tudja ledugni az ember torkán, de az egész lényét belé tudja ültetni, s olyanná tenni, mint egy megszállottat, majd elvenni magát tőle, s tenni üressé, kiaszottá, elhagyottá. Így ment el már az ominózus vasárnap előtt a boszorkány tőlem, hogy én ebből ne vegyek észre mást, mint fogyást, kialvatlanságot és őrjöngést, s ne értsek semmit, egészen addig a reggelig, amikor beállított Martin, a szemembe nézett és közölte velem a valóságot.
Elvitte Martin az asszonyomat, s én nem tettem semmit, de nem azért, mert tartottam Martintól, holott tarthattam volna tőle joggal, de nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy bárkitől tartsak, s nem is azért, mert tehetetlen vagyok, írástudó, aki számára az egyetlen cselekvés a szóba foglalás, hanem azért, mert láttam asszonyomon, hogy nemcsak viszik, megy ő magától, s akkor értettem meg visszamenőlegesen is a fogyást és nem-alvást. Ám ez sem volt elég. Időnek kellett eltelnie, hogy igazán értsem, mert hiába írástudó az ember, hiába ismeri kívülről a Szentírást és az auktorokat, a saját magát érintő történéseket csak kellő távolságból képes tisztán látni, ahogy Lasar barátom egyes képein az alakok csak néhány lépés távolságból rajzolódnak ki világosan.
Martin, az ördög. Ezt gondoltam akkor, és saját történetemet úgy, mint aki eladta a lelkét a sátánnak. Holott az ember csak saját magának tudja eladni a lelkét, akkor, ha enged a gyengeségének, s én engedtem. Martin nem az ördög, Martin, a nagyhasú, ember, akinek hatalom van a kezében, vagyis eladta a lelkét saját magának. Én pedig magamnak, amikor Martin szolgálatába álltam s elfogadtam tőle mindazt, amit adott. Mert mindent elfogadtam: a busás jövedelemmel járó állást éppúgy, mint a hatalmat, vagyis a hatalom töredékét, amit Martin a saját hatalmának sarkából hasított le s vetett oda nekem, s amit én hatalomnak éreztem, mert aki hatalmat akar, annyit érez annak, amennyi jut neki: ha főpap, az egész világ fölötti hatalmat, ha király, egy ország fölötti hatalmat, ha bíró, egy város fölöttit, s ha a bíró írnoka, mindazt a hatalmat, ami a bíró hatalmából, morzsaként, ráhullik. Így voltam ezzel: egy magát óriásnak képzelő törpe házi törpéje, aki a gazdájánál épp csak hogy kisebbnek érezte magát. Azt hittem hatalmam van, holott én voltam a hatalomé. Azt hittem Martin, a bíró kegyeltje vagyok, holott Martin a feleségem kegyeit kereste, és én ezt még csak észre se vettem. Akkor vettem csak észre (holott a feleségem akkor már hetek óta alig volt otthon, mert egy fontos küldöttség érkezésére hivatkozva állandóan Martin házában segédkezett, irányította a háztartást, a küldöttség vendégül látását), amikor azon a vasárnapon Martin a szemembe nézett, s ott megláttam a valóságot. Megláttam magamat, amint alkut kötök az ördöggel, részesülök hatalmából, s cserében adom a feleségemet. Ezt láttam.
S bár a feleségem a szemem elé sem került aznap, síri csendben csomagolta össze a cuccait a ház másik felében, s indult aztán el, önként, Martin nyomában – én mégis úgy éreztem, hogy Martin viszi őt. Mi több úgy, hogy Christian, a poroszlók kapitánya jött embereivel asszonyomért, s ők hurcolták el Martin parancsára, miközben asszonyom kétségbeesetten sikoltozott. Így is adtam aztán elő este a csapszékben Lasarnak, egyre nehezebben forgó nyelvvel a sokadik kupa árpalé után, s tettem hozzá, hogy elmegyek nőmért s visszahozom.
„Nem mégy sehová!”, mondta Lasar határozottan, s megfogta a karomat, ahogy megpróbáltam föltápászkodni. „De…”, hebegtem alig érthetően, majd visszazuhantam a székre, s az asztalra dőlve hortyogni kezdtem. Legalábbis Lasar később így mesélte el.
