18.
Hét év telt el azután, hogy Martin elvitte az első asszonyomat. Hét szűk, vagy inkább szenvedésben bővelkedő esztendő. Tehetséges szenvedő vagyok, meg kell hagyni. Ismerek más jó adottságú szenvedőket is, Lasar barátom se csinálja rosszul, ha éppen úgy érzi, kálváriát kell járnia a lelkének, s bizony gyakran érzi úgy, a nők jó néhányszor megtaposták már, de kismiska hozzám képest. Ahogy másik barátom, a Remete mondogatja, aki az erdő mélyén él, valamikor írnok volt ő is egy másik városkában, de aztán felhagyott a világi élettel, elvonult az erdőbe, ott él és meditál, s csak néha napján ír már valamit, egy-egy végtelenül misztikus verset a lélek sötét éjszakájáról, de azt is csak a fejében, mert azt mondja, ami egyszer megteremtetett, az létezik is örökké, minek papírra vetni, így lett írástudóból egyszerűen tudó, aki mindent tud, amit az életről tudni kell, csak épp magát az életet nem tudja, nem akarja már tudni, jobb neki az erdő mélyén, ahol néhanap meglátogatom, bogyókat eszünk, amiket szed s amiken él, bogyókat eszünk, különös főzeteket iszunk, melyeket ő készít s melyeknek csak ő ismeri összetételét, de nem kábító főzetek ezek, hanem egészséget adók, ha nála járok, testben s lélekben megtisztulva térek vissza a városba – s ő, a Remete mondogatja rólam, hogy egy barátjának sincs akkora lelke, mint nekem. Nem tudom. Őszintén szólva nem is nagyon van rajtam kívül más barátja a Remetének, lehet, hogy nem is olyan nagy dicsőség a legnagyobb lelkűnek lenni közöttük. Talán nem dicsőség, s képességnek pedig nem nevezném, inkább Isten büntetésének, mert miféle képtelen képesség az, amitől már földi életében tisztítótűzben ég az ember?
Hét évig égtem a földi tisztítótűzben, miután Martin elvitte első asszonyomat, a boszorkányt. Nem igaz ez a hét év, mert nem volt ez mindvégig purgatórium, talán ha egy év volt intenzíven az belőle, de azt az egy évet sosem felejtem el. Miután ráébredtem, hogy a boszorkányt nem csak vitték, de ment ő magától, s aztán hiába is akartam visszaédesgetni magamhoz, s azt is hiába vártam, hogy ledugja nyelvét Martin torkába s megfojtsa őt, miután hiába vártam bármire, amit történésnek lehetne nevezni, mert nem történt semmi, múlt csak az idő, de nem telt ki teljessé, vagy inkább én nem múltam az idővel, nem múlt a szenvedés, vagy inkább tompaság, nevezzük nevén a gyermeket, ha már írástudók, a képzeteknek nevet adni tudók lennénk, vagy mifene, tompaság volt az hosszú ideig, nem is szenvedés, gyilkos fásultság, melyben olyan volt az egész élet, mintha nem az enyém lenne, pontosabban, mintha én nem volnék többé a magamé, mintha kívülről, valami különös, sűrű ködön keresztül nézném magamat, s nem tudnék ezért a rajtam kívül álló önmagamért tenni semmit többé, ilyen volt ez a tompaság, ami aztán abban az egész évnyi szenvedésben csúcsosodott ki.
Jól emlékszem az év kezdetére, ami tényleg egybeesett az évkezdettel. Az új esztendő első havában jártunk, nagy hó esett, farkasordító hideg volt, ordítottak is a férgek a környék erdeiben, s én elrendeltem Martin engedélyével, akinek nem voltam többé írnoka, ám megesett rajtam a szíve s visszatett városi tanítói állásomba, vagy tán asszonyom szíve esett meg rajtam, nem tudom – de abban a hatalmas télben elrendeltem egy szünetet, mert a lurkók nem tudtak volna bejárni a nagy hóban, de legalábbis félő lett volna, hogy akik az erdőn keresztül járnak, azok közül nem egyet elragadnak az ordasok. Nagy, több hetes szünetet rendeltem el, vagyis a nagy hó végéig tartót (egyébként is megfagytunk volna a fűtetlen tanteremben), s mivel a nagy hó hetekig tartott, a szünet is tartott hetekig.
Örültem a hónak, mintha megoldást hozott volna mindarra, ami megoldatlan volt az életemben. Örültem a hónak, a szünetnek, azt terveztem, dacolva a farkasveszéllyel, hogy meglátogatom barátomat az erdő mélyén (neki óriási farkasölő kutyája van, őt sosem fenyegeti veszély a vadállatok részéről), meglátogatom őt, elbeszélgetünk a havas fák között, s megnyugszik a lelkem. Aztán nem mentem sehova. Egy reggel, a szünet első vagy második napjának reggelén, arra ébredtem, hogy nincs semmi. Nehéz ezt szavakba foglalni, bár a szavak embere lennék (vagy talán épp azért). Pontosan előttem van a kép aznapi ébredésemről. Ültem az ágyam szélén, aztán fölkeltem, átmentem a másik szobámba, és nem történt semmi. Hiába tettem bármit, hiába gondoltam bármire, semmit tettem, semmit gondoltam. Egyszerűen nem létezett az élet, vagyis az én életem. Próbáltam arra gondolni, hogy felöltözöm, megreggelizem, aztán nagy sétát teszek a hóban, vagy talán még aznap elindulok a barátomhoz az erdőbe, ám semmiféle valóságos gondolat, cselekvési késztetés nem létezett számomra. Voltam – de csak úgy, mint aki árnyéka önmagának, s gondolatai is csak árnyjátékok, minden valóságos gondolat nélkül. Egy mély kútba kezdtem belecsúszni, de a csúszás érzete nélkül, egyszerűen csak elnyelt a sötét mélység. S ez a sötétség, amíg vissza tudtam jönni szép lassan a fényre, egy kerek esztendeig tartott. S akkor is csak azért ért véget, mert, Isten kegyelméből, akiben nem hiszek, ráébredtem: nincs más, mint megmarkolni a saját hajamat és annál fogva kihúzni magamat, különben örökre lent maradok a kút fenekén. a békák között.
