21.
Eleinte volt is mit kiszívnia belőlem Annának. Az ember, ha vérszívó telepszik rá élősködőként, a kezdeti időben telve van energiával. Nem csak fizikai értelemben, ahogy a táborban mintha megsokszorozódott volna az erőm, úgy nyűttem a fákat, morzsoltam a köveket, gyúrtam a valóságot, mintha kinőttem volna magamat s törpéből, ha mindjárt nem is óriás, de ember lettem. Ám ennél fontosabb volt, hogy heteken, hónapokon át úgy léteztem, olyan kreativitással, ami korábban, és nem csak a békák közt töltött kútrabság idején, nem volt jellemző rám. Nehéz ez kimondani, szégyellem is, mert tudom, hogy álságos, de a lurkók rákaptak miattam a tanulásra. Egy fenét miattam: Anna miatt, aki miatt én lettem más. A vérszívó vért adott a vértelen tanítónak, és az megtáltosodott, és rájött, hogy a tanítás során adni is lehet, nem csak kapni. Anna pedig ült az osztályteremben, és magába szívta annak minden rezdülését. Az élményvámpírnak minden élmény, ami új, és Annának minden új volt kezdetben, hiszen éppen ez az élményvámpír valódi éltetője: minden, ami kezdeti idő. Az élményvámpír egyvalamit nem bír elviselni: az idő múlását, a megszokást, amely egyes embereket összeköt, őt elválasztja mindentől, ami nem változik. Csak a változásban képes létezni, nem tud lépni kétszer egyazon pillanatba, mert ahogy más vérszívó a napfénytől gyengül el s válik porrá, úgy az élményvámpír a megakadt időtől, s számára azon nyomban megakad az idő, amint nem történik valami váratlan és újszerű.
Hát eleinte eléggé újszerű voltam édes kis vérszívómnak, szívta is a vérem, élményeim tisztességgel, s ekkor még tényleg tisztességes, jó anyagból faragott vérszívónak tűnt számomra. Mit annak! Magának a valóságból eredeztetett egyedüli tökélynek! Azt hittem, megfogtam Isten lábát, és nem csak képletesen. Abban az időben nem pusztán jártam istentiszteletekre János atyához, de hittem is abban, hogy nem csak időtöltésből, illetve jópolgári kötelességből járok oda. Isten megtestesült az életemben, s úgy gondoltam: hét szűk esztendő után, amit az Úr Martin melletti hatalomvágyam miatt mért rám, hét év szenvedéstörténet után, melynek egy részét a kút mélyén töltöttem retinámba égett boszorkánytinccsel bűnhődve eltévelyedésemért – hét hosszú év után eljött az időm, levezekeltem bűneimet, s megkaptam jól megérdemelt jutalmamat egy földre szállt istenség, egy minden földi édességnél édesebb vérszívó alakjában. Hittem, őszintén hittem. Vérszívómban hittem, nem az Úrban – de mentségemre legyen mondva: a kettő egy volt akkor hitemben. S hogy tévedtem? Talán. Nem tudom. Talán azért bűnhődöm megint, mert eltévedtem hitemben? Ezt sem tudom. Annyit tudok csak, hogy Istent nem leltem meg, de elvesztettem a saját házi istenségemet, akit saját képemre hittem faragni – holott ő faragott a saját képére engem.
