Különös kalandja volt Korompaynak a minap. Egy régi ismerőssel találkozott, azokból az időkből valóval, amikor még kezdő tanár volt, írónak pedig annyira kezdő, hogy még kezdő írónak sem merte nevezni magát. Akkoriban előszeretettel barátkozott alanyi költőkkel, tárgyias prózaírókkal és drámai drámaírókkal. Nos, ez a régi ismerős egyik sem volt, ellenben egy alanyi, vagy talán még inkább tárgyias költőnek (mert ilyen is van: olyan, aki nem maga a lírai én, hanem mondjuk egy várost tesz meg azzá, és ha szíve fáj, a város bombázását írja meg) a barátja, s ily módon Korompayé is. Aztán az évek teltek, lírai és tárgyias költőkből drámai drámaírók lettek, és viszont, s ekképp a barát barátja, aki akkoriban Korompayéi is volt, eltűnt Korompay szeme elől. Ám most, a minap, egyszerre előtűnt. Kiderült róla, hogy egy könyvkiadó vezetője, és az is kiderült, hogy föltűnt neki a világhálón Korompay némely műve. És ezért elhívta magához, a kiadóba Korompayt egy kávéra, de az már a meghívás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy nem pusztán egy kávéra szól a meghívás.

Ült Korompay a régi barát kiadóvezetői irodájában, várt a barátra, aki épp kiadóvezetőhöz méltó módon telefonos tárgyalást folytatott, és egy filmben érezte magát. Amerikai film, hollywoodi produkció a könyvkiadás világáról, melyben jóképű fiatalember a főszereplő, sármos kultúrmenedzser, aki jön-megy az irodájában, szívélyesen üdvözli őt, ám közben még elintéz egy fontos telefont, mialatt a titkárnője kávét hoz a film egyik mellékszereplőjének, Korompaynak, aki csak ül és néz, majd amikor a régi-új barát leteszi a kagylót (régies fordulat: valójában kinyomja a mobilját), és felé fordul, majd beszélni kezd, Korompay, vagyis a mellékszereplő ámulva hallgatja, hogy talán még főszereplője is lehet ennek a különös filmnek. A barát, a kiadóvezető ugyanis fantáziát lát Korompayban. Nem Korompayban az egykori barátban, aki kezdő író sem volt még, amikor ismerték egymást, hanem Korompayban az íróban, akinek őt nevezi, és akinek az írásai megtetszettek neki.

Beszél ez a fiatal, dinamikus kultúrmenedzser Korompayhoz, és arról szólnak a szavai, hogyan építené föl Korompayt, az írót mint írói személyiséget, akit a műveinél is jobban fog majd képviselni az a személyiség, aki ő lesz, és aki óriásplakátokról fogja szódabikarbónától vakító mosollyal reklámozni készülő vagy épp elkészült művét a rajongó olvasótábor számára.

Hallgatta Korompay ezt a beszédet, még értette is, de nem állhatta meg, hogy szódabikarbónátlan mosollyal nyugtázza a hallottakat. A kiadóvezető föl is kapta a fejét erre a mosolyra, ám végül megegyeztek abban, hogy Korompaynak, mint afféle elvadult írófajzatnak, fogalma sincs a könyvkiadás valóvilágáról. És ezt Korompay őszintén belátta, megszeppenve hajtotta le a fejét és gondolt arra, hogy mi sem természetesebb, mintha óriásplakát lesz az emberből.

Hogy a történet nem záródjon annyira hollywoodias hepienddel, be kell vallanunk, ezzel az óriásplakátozással még várni kell. Korompay ugyanis bevallotta egykori-új barátjának, hogy előszerződése van egy másik kiadóval, amelynek ugyan hírét sem hallotta az elmúlt hónapokban, noha egy kész regénykéziratot leadott nekik, ám a szerződés szerződés, s ezt pont a kiadóvezető tudta igazán. Így aztán történetünk végére nem tehetjük még ki a pontot, kettős pontot kell tennünk, mely után ilyen vagy olyan módon folytatódhat majd ez a történet. Légy türelemmel, nyájas blogolvasó, legalább te légy türelemmel, ha már Korompay képtelen rá s már álmában is óriásplakátnak látja magát, mely vakító mosollyal néz le rá, Korompayra, a pondróra, aki csak író, ám fogalma sincs  a megírás után világba vetett könyvek és szerzőik különös sorsáról.