A szálka
A szálka Firenzében ment a tenyerembe. Esős nap volt, s Firenze még novemberben sem turistamentes. A turistákat csak olyan helyeken lehet elkerülni, amelyekről nem, vagy csak apróbetűvel írnak a bedekkerek. Vagyis minden második templomban, amelyek nem „látnivalók”, egyszerűen csak szépek. Vagy az Arno túlpartján, ahová a novemberi esőben ázó és didergő hidakon már nem kelnek át a belvárost megszálló hordák.
Így néztük a várost, turistástul, de amikor csak lehetett, kerülve a fő útvonalakat. És aztán beültünk egy kisvendéglőbe, s miközben a pizzát vártuk s a helyi vörösbort, a ház borát iszogattuk, lenyúltam valamiért a székemhez, nyilván, hogy közelebb húzzam magam az asztalhoz, és a szálka belement a tenyerembe.
Nem, nem tudtam rögtön, hogy szálka. Enyhe fájdalmat éreztem, de ahogy a szememhez közelítettem a kezemet, nem láttam semmit. Levettem a szemüveget, hogy jobban lássam (igen, itt tartok negyven fölött: ahhoz, hogy jobban lássak, le kell vennem a szemüvegemet, amit annak idején azért írtak föl nekem, hogy jobban lássak), de úgy sem láttam igazán. Valami rémlett, mintha lenne ott, egy kis fekete vonal, vagyis egy szálka, de nem voltam biztos benne. Gondoltam, majd a szállodában megnézem jobban, s ha kell, kérek tűt, hogy kiszedjem. De aztán elfeledkeztem róla.
Elfeledkeztem róla, noha amikor a tenyerem adott pontjához ért valami, még napokig éreztem az enyhe fájdalmat. De aztán elmúlt ez is, ahogy elmúlik minden. Nem foglalkoztam vele, gondoltam, szól, ha akar valamit, és nem csak úgy szólogat azzal a jelentéktelen érzékenységgel, szól majd rendesen, teszem azt begyullad, elgennyesedik, elfertőződik, elindul a végzetes vonal a szív felé, vagy mifene, én pedig elindulok az amputációra. De nem szólt. Néma volt, s egy idő után a fájdalom is hozzá némult.
Arra gondoltam, ha van is ott valami, betokozódik, beépül a szervezetembe, annál jobb, egy szálkányival erősebb leszek. Így jöttem haza, s így nem törődtem többé vele. Mígnem egy reggel, felkelés után, ahogy a ruhám után nyúltam, hogy öltözni kezdjek, megéreztem, hogy valami nem stimmel a tenyeremmel. Nem fájt, csak volt ott valami, ami beleakadt a megfogott pulóverbe. Kislámpát gyújtottam, és levettem a szemüvegemet, hogy szemügyre vegyem.
A szálka volt. Teljes életnagyságában, már ha van egy szálkának élete külön a fától, amelyből származik. No de hát van, mindennek van, erről szól, részben, ez a történet. Fogtam a szálkát, tű sem kellett hozzá, szinte teljesen kivetette magából a tenyerem, fogtam, kihúztam a végét, és aztán eldobtam. Menj, te szálka, firenzei szálka, vegyülj a pesti padlón itteni testvéreiddel. Ezt mondtam neki, mert reggelente különösen fennkölt hangulatban vagyok.
És aztán arra gondoltam, hogy ilyen ez. Valami beléd megy, megszúr, fáj. Ott van, de nem látod eléggé, nem tudod kivenni. Ott van, és rendjén van, hogy ott van, hogy fáj, rendjén, hisz beléd ment. De nem foglalkozol vele. Éled tovább az életed, megszokod, mígnem aztán szűnik a fájdalom. Szűnik, s te arra gondolsz, ott van valami, de aztán nem gondolsz már rá, részed lesz. Azt hiszed, már részed. Beléd tokozódott. Tudod, lehetett volna másként. Elfertőződhetett volna, begennyedhetett volna, beavatkozást igényelhetett volna. De nem fertőződött, nem gennyedt, nem igényelt. Csak ott volt. De aztán egy napon kijön onnan, eltűnik, tova lesz. Mintha nem is lett volna. De te tudod, hogy volt. Ott volt, idegen volt, részed lett, tova lett.
Nem, nem tudtam rögtön, hogy szálka. Enyhe fájdalmat éreztem, de ahogy a szememhez közelítettem a kezemet, nem láttam semmit. Levettem a szemüveget, hogy jobban lássam (igen, itt tartok negyven fölött: ahhoz, hogy jobban lássak, le kell vennem a szemüvegemet, amit annak idején azért írtak föl nekem, hogy jobban lássak), de úgy sem láttam igazán. Valami rémlett, mintha lenne ott, egy kis fekete vonal, vagyis egy szálka, de nem voltam biztos benne. Gondoltam, majd a szállodában megnézem jobban, s ha kell, kérek tűt, hogy kiszedjem. De aztán elfeledkeztem róla.
Elfeledkeztem róla, noha amikor a tenyerem adott pontjához ért valami, még napokig éreztem az enyhe fájdalmat. De aztán elmúlt ez is, ahogy elmúlik minden. Nem foglalkoztam vele, gondoltam, szól, ha akar valamit, és nem csak úgy szólogat azzal a jelentéktelen érzékenységgel, szól majd rendesen, teszem azt begyullad, elgennyesedik, elfertőződik, elindul a végzetes vonal a szív felé, vagy mifene, én pedig elindulok az amputációra. De nem szólt. Néma volt, s egy idő után a fájdalom is hozzá némult.
Arra gondoltam, ha van is ott valami, betokozódik, beépül a szervezetembe, annál jobb, egy szálkányival erősebb leszek. Így jöttem haza, s így nem törődtem többé vele. Mígnem egy reggel, felkelés után, ahogy a ruhám után nyúltam, hogy öltözni kezdjek, megéreztem, hogy valami nem stimmel a tenyeremmel. Nem fájt, csak volt ott valami, ami beleakadt a megfogott pulóverbe. Kislámpát gyújtottam, és levettem a szemüvegemet, hogy szemügyre vegyem.
A szálka volt. Teljes életnagyságában, már ha van egy szálkának élete külön a fától, amelyből származik. No de hát van, mindennek van, erről szól, részben, ez a történet. Fogtam a szálkát, tű sem kellett hozzá, szinte teljesen kivetette magából a tenyerem, fogtam, kihúztam a végét, és aztán eldobtam. Menj, te szálka, firenzei szálka, vegyülj a pesti padlón itteni testvéreiddel. Ezt mondtam neki, mert reggelente különösen fennkölt hangulatban vagyok.
És aztán arra gondoltam, hogy ilyen ez. Valami beléd megy, megszúr, fáj. Ott van, de nem látod eléggé, nem tudod kivenni. Ott van, és rendjén van, hogy ott van, hogy fáj, rendjén, hisz beléd ment. De nem foglalkozol vele. Éled tovább az életed, megszokod, mígnem aztán szűnik a fájdalom. Szűnik, s te arra gondolsz, ott van valami, de aztán nem gondolsz már rá, részed lesz. Azt hiszed, már részed. Beléd tokozódott. Tudod, lehetett volna másként. Elfertőződhetett volna, begennyedhetett volna, beavatkozást igényelhetett volna. De nem fertőződött, nem gennyedt, nem igényelt. Csak ott volt. De aztán egy napon kijön onnan, eltűnik, tova lesz. Mintha nem is lett volna. De te tudod, hogy volt. Ott volt, idegen volt, részed lett, tova lett.
