London, Bubu (et ce qui s’ensuivit)
Emlékszel még? Londonban.
Emlékszel? A metróban.
Mikor Bubu. Emlékszel még?
Belénk botlott. Pedig nemrég,
épp csak nemrég váltunk el, és
indultunk, hogy városnézés,
aztán gyorsan pályaudvar,
s Lille-be haza Eurostarral.
(Akkor még Lille… - édes Isten!
Az az érzés ma már nincsen.
Az már nincsen. Van más. Emlék.
Amely nélkül senki lennék.)
Ám de Bubu. Hihetetlen.
Álltunk némán mind a ketten.
Mind a hárman. Álltunk némán.
Bubu nézett, s néztél énrám,
néztem rád, és el sem hittük.
Aztán gyorsan búcsút vettünk.
Immár végleg. Bár ki tudja,
mit hoz már a hármunk sorsa.
Aztán mentünk. Várt St. Pancras.
Várt a vonat. Az utazás.
De nekem az járt eszemben:
ahogy Bubu és mi ketten,
ahogy egymásba botlottunk,
összefonódott a sorsunk… -
úgy fonódott egykor össze
kettőnk sorsa… – tán örökre.
