Megkísértés
Korompay vonaton utazott. Egyedül egy fülkében, elterpeszkedve, lábával a szemben lévő ülésen, kezében könyvvel, így védekezve a külvilág ellen. Tisztában volt vele, hogy az olvasó ember jobban elriasztja az utastársakat, mint egy csapat hőbörgő neonáci. Nem is jött be senki, egymaga volt majd egy órán keresztül. Ám akkor, holott nem is hagytak el állomást, valaki elhúzta az ajtót.
Olyan volt ez a nő, mint egy jelenés. Annyira szép volt, amilyen csak filmen van, na meg néha a valóságban, a szomszéd vonatfülkében, másnak az oldalán. Vagy ugyanabban a fülkében, egyedül, olyan tekintettel, amely átnéz az emberen, mint egy ablakon. És nem mosolyog, véletlenül sem mosolyog, sőt annyira megközelíthetetlen, mint egy hegyi falu a hirtelen jött ítéletidőben.
De ez a nő mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy belépett az ajtón, mint aki valamilyen konkrét célból mosolyog. Konkrét célból, melynek tárgya nem más, mint ő, Korompay, aki ott ült, és nagyjából úgy érezte magát, mint egy nyűgös remete, akinek angyali hírvivő zavarta meg az esti imádságát. A lábát lekapta a szomszéd ülésről, és nagy buzgón úgy tett, mintha a könyvébe temetkezne, miközben a nő leült vele szemben, és csak mosolygott rá szótlanul. A nap mosolyog így a földre egy nyári reggelen, mielőtt még mindent felperzselne.
Korompay ösztönösen arra gondolt, hogy nyilván most szabadult a pszichiátriáról. Esetleg oda tart, ápolói is vannak, csak épp elaludtak egy szomszédos kupéban, ő meg lelépett. Mindjárt jönnek érte. Őrá így nem mosolyog normális nő, főleg nem, aki ennyire szép. A felesége is egyszer mosolygott csak így rá, a bontó tárgyaláson, amikor kimondták, hogy a frizsider és a mikrohullámú sütő őt, vagyis a feleségét illeti. Normális nő érdek nélkül nem mosolyog így.
Ez a nő azonban mosolygott, és a térdével finoman megérintette Korompay térdét, miközben a combjai, amelyek olyan hosszúak voltak, mint egy latin-amerikai tévésorozat, úgy bújtak elő a falatnyi sortból, mint egy pár életre kelt álom. Mosolygott, és aztán megszólalt.
„Mit olvas?”, ezt kérdezte.
Korompay annyira zavarba jött, hogy nem felelt, ám a nő a könyv borítójára tekintve már ki is mondta az író nevét, majd automatikusan hozzátette: „Nem rossz. Bár én jobbnak tartom…”, és az író egy másik könyvének a címét mondta, amelyik Korompay kedvence volt: alapkönyv, remekmű, a könyvek könyve. És mintha ez nem volna elég, a nő még néhány találó mondatot tett hozzá könyvről és írójáról, könnyedén, erőlködés nélkül, mintha az időről csevegne. És közben mosolygott, mosolygott Korompayra, tökéletes mellei pedig majd kiszakították a blúzát.
Korompay arra gondolt, hogy ez nyilván valami tévedés. Az angyali hírvivő eltévesztette a házszámot. Van ilyen. Egyesek szerint Máriát is csak többszöri melléfogás után találta meg, ezért lett a világban annyi önkéntes messiás. Aztán a nő egyszer csak fölállt, odaült Korompay mellé, és a vállára hajtotta a fejét, miközben halkan egy dalt dúdolt, egy Thelonious Monk-szerzeményt, amely Korompay kedvenc száma volt.
Így utaztak egy darabon. Akkor Korompaynak hirtelen eszébe jutott valami. Halkan megkérdezte a vállán nyugvó női fejtől, hova utazik. A nő úgy válaszolt, mintha álomban beszélne, és mondott egy helységnevet. Ühüm, nyugtázta Korompay. És azon belül hova? A nő megmondta. Utcát mondott, házszámot, ajtót mondott és emeletet. Ühüm, nyugtázta Korompay. Minden stimmelt. Ugyanoda ment, ahova ő.
A vonat lassított. Korompay elnézést kért, és kiment a mosdóba. És amikor kint volt, a vonat pedig éppen befutott egy állomásra, fogta magát és leszállt. Nem törődött a csomagjával, ami ott maradt, nem törődött azzal, hogy fogalma sincs, hol száll le. Csak azzal törődött, hogy minél gyorsabban tegye. Nem akart álomnőt, egy nő, ha álom is nő marad. Örök boldogságot akar, meg fajfenntartást. Aztán pedig frizsidert akar, meg mikrohullámú sütőt. Korompay viszont csak nyugalmat akart. Két válás után végre nyugalmat. Ment az ismeretlen tájban, miközben a vonat jelt adott és indult a háta mögött, ment Korompay, és egy Thelonious Monk-szerzeményt dúdolt magában.