7.
A kisvárosba vasárnap este érkeztek meg. Ködös, borongós idő volt, nem illő egy toszkán kisvároshoz, de annál inkább a festő hangulatához. A festő szerette a ködöt, szerette a szűrt fényeket, szerette novembert, szerette a halottak napját. Amióta az apja meghalt, váratlanul, noha nem volt már fiatal, de nem volt kimondottan öreg sem, s a halála már csak azért is váratlan volt, mert egy apa halálára soha nem lehet fölkészülni igazán. Hazautaztak a feleségével, a festő anyjával, haza, a határon túli vidékre, ahonnét húsz évvel korábban, amikor a festő még gyerek volt, eljöttek, át, az úgynevezett anyaországba, már ha az ilyen hangzatos elnevezéseknek lenne bármi értelme. Szülőföld van, minden más csak zavaros képzet. A festő megszokta az új lakhelyüket, a városkát, ahol a középiskolát járta ki, majd a fővárost, ahol az egyetemet végezte, de nem tudta másnak tekinteni, mint új lakhelynek, amelyet megszokik, talán meg is szeret az ember, de más köze nincs hozzá. Nagyjából úgy, ahogy egy nagy szerelem elmúltával lehet megélni új szerelmeket, de az érzés valódi otthonosságát nehéz megtalálni bennük. Így nem volt valódi köze a festőnek semmihez, ami nem a gyermekkor tája volt. Haza csak oda tudott menni, amikor nyáron vagy ünnepekkor oda utaztak. Aztán ezek az utazások mind ritkábbá váltak, de az érzés nem, vagy csak nagyon kevéssé változott. Van olyan, hogy az ember nem megy többé haza és ettől már nem rendül meg a világképe, gondolta a festő, és élt a megszokott és talán meg is szeretett nagyvárosban.
Ám a szülei azon a szilveszteren úgy döntöttek, hazamennek, és a rokonsággal, a régi barátokkal ünneplik az új évet. A festő nem tartott velük, így csak telefonon keresztül értesült róla, hogy az apja éjfél után, amikor már túl voltak a koccintáson, a himnuszon, fogta magát, és kiment az udvarra pisilni. És nem jött többet vissza. Ott találták a hóban, arcán rejtélyes mosollyal. És ez a mosoly okozta, hogy a festő a gyász ellenére is érzett némi elégtételt. Hogy az apja ott halt meg, az udvaron, melyet oly jól ismert, s mely a festőnek is belső tulajdona volt, az udvaron, melynek képe a fagyott hóval, a csillagos éggel és az udvaron túl a sötétből is elősejlő hegyekkel attól fogva mindig ott lebegett a szeme előtt. Nem is lebegett, hanem volt, létezett, konkrét tájként, ahogy egy festő látja a világot, de amelyet, az egyetlen tájat, amely ennyire konkrétan létezett benne, mégsem tudott megfesteni soha. Tudta, hogy megfesthetné az udvart, a havat, az eget, a hegyeket, de nem festhetné meg az apja arcán a rejtélyes mosolyt, és e nélkül a mosoly nélkül az egész kép érvénytelen.
Nem volt kérdés sem az ő, sem anyja számára, hogy az apját csak ott temethetik el. Abban a kis temetőben, ami a falu határában, a domboldalban feküdt, s ahol az apja szülei, nagyszülei is nyugodtak. S így aztán a halottak napja, a gyertyagyújtás mindig azzal telt, hogy hazautaztak, hogy meglátogassák a sírt. Olyankor arrafelé mindig különösen ködös az idő, a hegyek között úgy ül meg a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő pára, mint egy valóságos, földre ereszkedett felhő. Így aztán most, amikor a váratlan és kihagyhatatlan olasz út miatt először nem tartott az anyjával, elégedetten szemlélte a toszkán kisváros hamisítatlanul halottak napi jellegét. Az árkádos utcák kandelábereiben még a hazai temető mécsvilágát is felismerni vélte. Az egész látvány annyira nem olasz volt, hogy ez őszinte jóérzéssel töltötte el. Valamelyest enyhült a bűntudata, hogy magára hagyta nem is elsősorban az anyját, aki a nővérével együtt utazott haza, hanem sokkal inkább az apját, akihez minden alkalommal ténylegesen látogatóba ment ilyenkor, konkrétan hazatért hozzá, mint egy tékozló fiú. Sétált a festő az árkádok alatt, a toszkán városkában, oldalán a barátaival, és arra gondolt, hogy ha nincs is otthon, mert valójában már otthon sincs többé otthon, valahogy mégis otthon van. A temetőre gondol, az apjára gondol, és ez a halottak napja igazi lényege, nem a gyertyagyújtás és a virágcsokor.
