8.
A festő nem szerette a dzsesszt. Nem szerette, mert… - nem is tudta pontosan, mért nem szereti. Csak azt tudta, hogy mérhetetlenül unalmas számára, ahogy a barátja egy rakás szaxofonos, trombitás, zongorista meg az ég tudja, ki mindenki lemezei között válogat egy falatnyi butikban. A barátja feleségét elveszítették a ruhaboltok forgatagában, s barátja szerint esély sem volt rá, hogy onnét hajnalhasadás előtt előkerül, így hát nem vártak rá egy óránál tovább, merészen férfias elhatározással betértek egy bárba, és ittak egy istenhozott grappát, mert anélkül nem lehet megérkezni Olaszországba. Aztán elindultak, hogy egy kicsit fölfedezzék a várost, ami az első cd-árusig tartott a barátja számára. Ő álldogált mellette tanácstalanul, s bár nem szerette a dzsesszt, szórakozottan bele-beletúrt a tömérdek lemez közé, és egyszerre annak a bizonyos Paulnak az egyik albuma akadt a kezébe. A barátja pár lépéssel odébb válogatott, de nem volt kedve megzavarni, csak nézte a borítót. Paul Adams, így hívták, most hogy leírva látta a nevét, már emlékezett. De nem is a nevére emlékezett igazán, hanem az arcára, erre a szemüveges hivatalnokábrázatra, aki őt arra a magyar íróra emlékeztette, aki írt egy regényt Olaszországról, vagyis mindarról, ami számára Olaszországot, a felnőtté válást és a felnőtté válástól való menekülést, az utazást és a holdvilágot jelentette. Őt juttatta eszébe ennek a Paul Adamsnek a fényképe, aki a kelta keringőt fújta azon az éteri szaxofonhangon. Megnézte a lemezen szereplő számokat, de nem volt rajta. S mégis, ahogy ott állt, a falatnyi üzletben, egyszerre meghallotta a dallamát. Pontosabban akkor ébredt rá, hogy már ki tudja, mióta ez jár a fejében.
De igazából nem is Paul Adams szaxofonját hallotta, hanem valami mást. A festő nem szerette a dzsesszt, szerette viszont a novembert, s nem csak a Halottak napja miatt szerette, ami egyébként is messze volt még. Addig még meg kellett nyílnia az evilág és a túlvilág közötti átjárónak. Addig még hátra volt Mindenszentek, vagyis Halloween, pontosabban Samhain. Ez a kelta ünnep, amelyet egyszer Párizsban élt át, amikor ösztöndíjas volt pár hónapig, s az egyik ismerőse, egy fiatal festő, aki valahonnét a világ végéről, Finistère-ről származott, elvitte egy breton bálba. S abban a bálban, melyet Samhain tiszteletére rendeztek, a zenekar játszott egy keringőt. Mindenféle zenéket játszottak, autentikus breton hangszereken, dudán és sípon, meg, legalábbis számára, kevésbé autentikusnak tűnőkön, mint például tangóharmonikán, de volt a darabok között egy keringő, vagy legalábbis keringőszerű, nem nagyon értett a zenéhez, inkább megalomán volt, mint melomán, ahogy viccelni szeretett ezzel, de ha megfogta egy dallam, megragadt a fülében. S ez a régi dallam, a breton bál keringője most egybeolvadt számára a szaxofonos zenéjével, ahogy a Halottak napja, a gyertyagyújtás, amire emiatt az út miatt nem tudott hazamenni, egybeolvadt a Samhainnal, az egykori párizsi élmény emlékével, s mindez mindenestül feloldódott a tényben, hogy Toscanában van, a ködös, borongós, a valódi Toscanában.
Nem is szólt a barátjának, aki menthetetlenül elveszett a cd-k között, csak kilépett a kis boltból, s elindult az orra után. Fogalma sem volt róla, merre megy, minthogy fogalma sem volt róla, mi merre van ebben a városban, de bolyongott talán egy fél órán, talán egy órán keresztül. Látott is ezt-azt, meg nem is látott, vagyis mást is látott, ami nem volt ott a toszkán kisvárosban, ott volt viszont Párizsban, meg otthon, ahol már lélekben gyertyagyújtásra készültek. Egyedül is volt, de a breton fiúval is volt a bálban, és az anyjával is volt az apja sírjánál. Mindenütt volt és sehol. Több mindenkivel volt és senkivel. Mindenesetre nem volt a barátaival, akikről csak némi időtlen idő, perceket és éveket kitevő félóra után jutott eszébe, hogy talán keresik. Hogy talán a barátja is előbújt már a cd-i közül, s talán a felesége is előkerült a ruhaboltok mélyéről, s most nem tudják, hol lehet. De mivel maga sem tudta, hol van, vakon indult tovább valamerre a ködben, vakon, hogy talán az ösztönei elvezetik hozzájuk. Próbálta őket elérni telefonon, küldött sms-t, de nem kapott választ. Aztán egyszer csak kiért a folyópartra. Ezen őszintén meglepődött, mert nem is tudta, hogy van folyója ennek a városkának. Nem csak templomai, nem csak ferde tornya, nem csak árkádos utcái, folyója is, híddal. S a hídon ott álltak a barátai. Álltak és ölelkeztek. A festő is megállt, és nézte őket. Fejében szólt a dallam, a kelta keringő dallama, és arra gondolt, hogy olyanok, mintha táncolnának. Igen, egészen olyanok. Mint akik keringőznek.
