A negyvenéves férfit a felesége odaadta egy másik nőnek.
Odaadta, mint egy könyvet szokás, amit elolvasott az ember, érdekesnek talált, s mivel úgy érzi, érdemes megosztania másokkal, hát odaadja. Van másik, van sok könyv a polcon, nagy része poros, meg hát ki se nyitja már az ember, oda lehet adni belőlük egy-kettőt, főleg olyat, amit olvasásra érdemesnek tartunk, mert hát akármit mégsem ajándékoz az ember. Így kapta meg ez a nő a negyvenéves férfi feleségének férjét.
Egy esküvőn kapta, baráti házaspár lagziján. Tartott a mulatság, szólt a zene, táncoltak a párok, folyt az ital, tetőfokára hágott a hangulat. Így a negyvenéves feleségéé is. Mulatott az asszonyka, amit oly ritkán tett, mert nem volt mulatós az ura, otthonülős volt, otthonülős, papucsbabújós, könyvekkelmolyolós, házikabátos. Mint egy vénember, noha még csak negyven. Már egy ideje negyven, még jó ideig negyven, de azért már vénemberes. Legalábbis az asszonyka, aki kortalanul tűzrőlpattant menyecske volt, így élte meg. S ha így élte meg, hát így is volt. Minden férj olyan, amilyennek a felesége látja.
Tartott a mulatság, mulatott a menyecske, a negyvenéves felesége, a férje pedig üldögélt a sarokban, s ürítgette a poharakat. Ő így mulatott. Mint magyar a siralomházban. (Feltéve, hogy kap a siralomházhoz ürítgethető poharat.) Ült a negyvenéves a sarokban, míg ki nem nyúlt felé egy kéz. Női kéz, s bár a hozzá tartozó testet s főként arcot a negyvenéves hirtelenjében nem ismerte fel, mennie kellett, mert a kéz ellentmondást nem tűrően húzta magával. Húzta a táncba. S könnyű a negyvenévest táncba vinni, ha van hozzá akarat.
Táncolt a negyvenéves, s ahogy táncolt, hát egyszerre megismerte a kézhez tartozó arcot. Egykori tanítványa arcát. Táncolt a negyvenéves az egykori tanítvánnyal, s arra gondolt így van ez. Mesterből lesz a tanítvány, ha tanítványa mesterré érik. Táncmesterré. Mert ez az egykori tanítvány ropta szaporán, a negyvenéves alig győzte követni a lábait, mind a százat, mert annyinak tűnt a tánc hevében, százlábú táncmesternek. De azért követte. Adott magára, ha már valaki adott rá.
Aztán elhalkult a zene, véget ért a tánc, s ahogy a negyvenéves mozgása lelassult a párja mozgását követve, hát egyszerre szembetalálta magát a feleségével. A feleségével, aki kipirulva álldogált egy harmincéves férfi oldalán. „Mintha csak velem”, gondolta a negyvenéves, „annak idején, amikor még csak nevemben voltam negyvenéves”. Ezt gondolta, de mondani nem mondott semmit. Mondott inkább a partnere, az egykori tanítvány. Ránézett a negyvenéves kipirult asszonykájára, s azt mondta: „Jól táncol az urad.” Így mondta, „az urad”, mint egy mélymagyar regényben, bár a negyvenéves sok mindennek érezte magát, csak a felesége urának nem.
„Igen?”, válaszolta a negyvenéves felesége, „Kell? A tied. Viheted.”, s nevetett hozzá vidáman, ahogy egy lagziban szokás, ahol már tetőfokára hágott a hangulat.
És az egykori tanítvány vitte. Elvitte a negyvenévest, ha már odaadták neki. Ajándék negyvenévesnek ne nézd az okát. Nyilván így gondolta. Meg talán gondolt az egykori időkre is, amikor még ő volt a tanítvány.
Elvitte a negyvenévest egy lakásba, hatalmas, belvárosi lakásba, amilyenben egyébként a negyvenéves is lakott a feleségével, adott rá papucsot, házikabátot, kezébe könyvet, s azt mondta neki: „Molyolj békében, te negyvenéves.” És elment. Talán vissza a lagziba, talán máshová, ki tudja, hova mennek az egykori tanítványok.
A negyvenéves pedig ült egy idegen lakásban, ami a megszólalásig hasonlított a saját lakására, csak nem volt benne a felesége, ült ott papucsban és házikabátban, könyvvel a kezében, s egyszerre azt érezte, hogy már nem negyven-, hanem legalább ötven-, hatvan- vagy százéves. „Igen, száz”, gondolta a százéves férfi, s belenézett a kezében tartott könyvbe, melyben olvashatatlanul apró betűk hemzsegtek, mint hangyák egy tetemen.
