A negyvenéves férfinak két felesége volt.
Az első messziről jött, térben és időben egyaránt. Egy olyan időből, mely idő sötétséget jelentett, mintha abban az időben csak éjszaka lett volna, az emberekben és a tárgyakban is, és egész konkrétan az otthonokban, mert abban a világban, amelyből jött és amelyet természetszerűleg hozott is magával, hiszen az ember ugyanúgy cipeli magával a múltját, mint csiga a házát, abban a világban abban az időben, mely az első feleség ottani ideje volt, esténként elsötétültek a falvak és a városok, mert szánt szándékkal elsötétítették őket. Nem bombatámadás elől sötétítették el, hanem egyszerűen, központilag, elvették a villanyt. Tették ezt különböző ilyen-olyan indokokkal, de főként azért, hogy a sötétség magába zárja azt a világot. Magába is zárta. És jöttek el onnét az emberek, már aki tehette. Így jött el a negyvenéves első felesége is. Vonattal jött, holott abból a világból nem nagyon lehetett vonattal eljönni, neki mégis sikerült. Volt ilyen is. Az a szép az életben, még a sötétségbe burkolózottban is, hogy sok minden megfér benne. A lehetőség még néha a lehetetlenben is elfér. Ezt használta ki az első feleség, s jött el abból a térben és időben messzi világból, mely térben mégsem volt oly nagyon messze. Át kellett lépni egy határt. S ő átlépte. És aztán találkozott a negyvenévessel.
        „Te vagy a fény az éjszakában!” Na, nem, ezt azért mégsem mondta az első feleség, de talán valóban fénynek látta a negyvenévest. Az éjszakában a legkisebb pisla gyertyaláng is világít. Hát így világított, gyertyaként, a negyvenéves egy ideig. Aztán kihunyt. Az első feleség számára mindenképpen. No de nem ez a lényeg. A lényeg a világ, amit ily módon az első felségétől kapott. Amit az első feleség magával hozott, mint csiga a házát. Egy világot, melyben lehetett valamikor sötét, egy másik időben, de a negyvenéves idejében világos volt abban a világban, ahogy annak rendje és módja a szavak természete szerint. A negyvenéves férfi majd tíz esztendőn keresztül utazott évente többször is a határon túlra. A hegyek közé, abba a varázsvilágba, mely számára, egy időre, valóság lett. Az első feleség világába, mely egy másik valóságot jelentett a negyvenévesnek, egy másik, időre-órára kézzel fogható valóságot. Teleket, hatalmas hóval, farkasordító hideggel, fagyott patakokkal s olyan havasi csönddel, mely mindaddig csak a képzeletében létezett. Tavaszokat, valódi falusi húsvéttal, megszentelendő sonkákkal, meglocsolandó asszonyokkal, pálinkával és hamisítatlan hímes tojással. Nyarakat erdei sétákkal, málnavészek és áfonyarengetegek fosztogatásával, patakparti báránysütéssel és a fenyvesek misztériumával. És őszöket régi temetőkkel, dülöngélő fejfákkal, gyertyafénnyel. S hogy mindehhez talán a negyvenéves fantáziája is hozzátette a maga legendásító hatását? Már hogyne tette volna. Az élet addig élet igazán, amíg tud legenda lenni. 
        A legenda lehull, mint a fátyol, s mégis marad valami. Végül a valóság is fátyolozható. Ha már az első feleség tovatűnt. S míg fel nem bukkant a második. A negyvenéves második felesége nem jött messziről. A nagyváros egy másik feléből jött csupán, mely másik felet a negyvenéves egyáltalán nem ismert. Nem választotta el tőle határ, pusztán egy addig ismeretlen buszra kellett szállnia. És mégis. Nem az a lényeg, hogy honnan jön valaki, hanem, hogy legyen jönnie valahonnan. Egy lakótelepről. Mely lakótelep attól kezdve az élet része. Nincs patakpart, nincs hegyoldal, nincs idilli kisfalu, van viszont panelház, zörgő lift, három szoba összkomfort. Van, ahol otthon van az ember, nem csak, amikor otthon van. Legalább a negyvenéves így élte meg. Érzelgős volt? Talán csak érzelmes. Érzelmes utazások egy zötykölődő autóbuszon. Persze ez sokáig föl sem merült. A dolgok nem azok, amik, hanem, amivé lesznek. Így lett a sok hétköznapi vagy még inkább hétvégi út érzelmes utazássá. Álom egy utazásról. Megint egyszer végigzötyögni egy útvonalon, leszállni egy téren, átszállni egy másik buszra, majd bemenni egy házba, mintha ott még várná valami vagy inkább valaki az embert. Talán mondani sem kell, mi előzte meg ezt az érzést a negyvenéves életében. Minek kellett ehhez történnie a második feleséggel.
        De talán nem erről kéne beszélni. Nem az ember fontos, hanem mindaz, ami hozzátapad. Idők és terek. Tájak és tárgyak. Hegyoldalak, patakpartok, lépcsőházak, kalaptartók. Egy szoba. Egy másik. S mindez együtt, egyszerre s külön-külön. Minden, ami egy életben elfér, mert korlátlanul elfér benne minden. S ami egyszer elfért benne, ott is marad. Míg a világ.