A költő vezetni tanult, és elméleti oktatásra járt. Az oktató, egy lelkes, joviális férfiú épp a vizsgáról beszélt hatalmas svádával, a sávváltás, az elsőbbségadás és a kanyarodás különböző lehetőségeit taglalta, a költő pedig kinézett az ablakon, és látta, hogy havazik. S ahogy nézte a havat, amely egyre sűrűbb pelyhekben hullott és szűzfehérbe öltöztette a tűzoltóság szürke épületét, amelyben az autósiskola a termet bérelte, a költőnek eszébe jutott egy néhány évvel korábbi havazás, amelyben a „nem megfelelő látási viszonyok következtében”, ahogy az oktató mondta volna, megbukott a gyakorlati vizsgán egy fiatal nő, akivel ő akkoriban ismerkedett össze. Mint elmondta, egy mellékutcából kellett kifordulnia a főútvonalra, s miközben mindenre figyelt („jobbkéz-szabály!”, harsogta az oktató), a frissen lehullott hótól nem láthatta a záróvonalat, amelyen nem szabadott volna átmennie („az autósok egy része úgy gondolja, hogy a záróvonal nem betonfal, át lehet rajta hajtani, de mi ne essünk ebbe a hibába!”), s így megbuktatták. Ezt már egy teázóban mesélte el a költőnek, első randevújuk alkalmával, miközben odakint, az ablakon túl ezüstös pelyhekben szitált a márciusi hó. Erre gondolt a költő ezen a februári estén, a KRESZ-tanfolyamon, a tűzoltóság épületében, s miközben a lelkes és joviális oktató éppen a visszafordulás öt tilalmi pontjáról elmélkedett („autópályán, autóúton, vasúti átjáróban, egyirányú utcában és körforgalomban!”), ő nézte a hóesést, és az jutott eszébe, hogy legalább olyan messze van attól az egykori márciusi teázástól, mint mindattól, ami ebben a teremben most zajlik. Legalább olyan messze, de nem messzibb, s már ez is valami, tűnődött el a költő, és váratlanul derültség fogta el arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal könnyebb dolga lenne a majdani vizsgán, ha nem elindulásból, hátramenetből és beparkolásból, hanem márciusi hóesésből kellene bizonyítania a tudását.