10.
Ám most mégis megnősült Bart, a hóhér, elvette Jolandát, a némbert, aki megölte a férjét. Az akasztófa alatt vette el, egy kérdéssel vette el, a kérdésre adott beleegyező válasszal vette el, nem másként, azzal vette el, hogy leemelte a nyakáról a hurkot, kioldozta a kezét és hazavezette a házába. Így vette el, nem pap előtt, már csak azért sem, mert Jolanda Isten előtt Lucasnak, a halásznak a felesége volt, s hiába ölte meg, ami Isten színe előtt köttetett, meg is marad, mindörökké, nem lehet kibújni belőle egy gyilkossággal, ahogy a hurokból ki lehet bújni egy beleegyező válasszal. Tudta ezt Jolanda és tudta Bart, a hóhér is. Nem vihette Jolandát a pap elé, és mégis a felesége lett, másként, mintha Isten színe előtt lett volna azzá, és mégis valóságosan, mégis életre szólóan, hiszen az akasztófa alatt lett a felesége. Jolanda egy életre, egy halálra Bart, a hóhér felesége lett, mert jól tudta, hogy miként azzal, hogy férjének választotta, megmenekült a haláltól, úgy joga van Bartnak visszaadni őt a halálnak, ha nem lesz jó felesége. Jolanda, a némber, aki megölte a férjét, elhatározta hát, hogy jó felesége lesz Bartnak, a hóhérnak.
S amikor Jolanda elkezdte élni a hóhérfeleség életét, eleinte minden rendben is volt. Vagyis semmi nem volt rendben, és ez rendben lévőnek tűnt Jolandának. Ott volt a ház, a város szélén, az akasztófadomb alján, a ház, amelyben katonás rend volt, hogy annál nagyobb legyen benne a káosz. Ez így rendben van, gondolta Jolanda. Az a dolgom, hogy rendet tegyek ebben a rendben, gondolta. És elkezdte a rendrakást. Bart, a hóhér, mint egy fél életet magányosan leélt férfi, nem nézte jó szemmel Jolanda igyekezetét. Ha Jolanda arrébb tett egy széket, mert úgy gondolta, hogy azon a helyen kevésbé lesz kaotikus, szúrta a szemét a szék új helye. Ha Jolanda kicsit odébb rakta a keresztet a falon, szúrta a szemét a kereszt új helye. Egyáltalán, bármit csinált Jolanda, szúrta Bart szemét, mert a fejében mozdíthatatlan rendben létezett minden, ami az életét jelentette. Az élete úgy volt rendben, ahogy a háza belsejében az egyes tárgyak, és ezen a renden nem lehetett változtatni. És mégsem szólt semmit Jolandának, hiába szúrta minden, amit csinált, a szemét, hiába érezte úgy, hogy felbomlik a rend az életében, felbomlik a rend a házában, ha egy széket vagy egy keresztet arrébb tesz akárcsak egy centivel – így érezte Bart, a hóhér, és mégsem szólt semmit Jolandának, sőt hagyta, hogy mindent odébb tegyen. Hagyta, mert az életében már amúgy is fölbomlott a rend azzal, hogy feleségül vette Jolandát, pontosabban azzal, hogy azon az utolsó éjszakán, amikor ő maga is biztos volt benne, hogy másnap fölakasztja Jolandát és bevégzi ezt a történetet annak rendje és módja szerint, illetve még mielőtt elkezdődne ez a történet, elejét veszi, mégsem tette, mert azon az utolsó éjszakán történt vele valami, amit ő maga sem értett, miként el sem tudta volna képzelni, hogy az akasztófa alatt felteszi még egyszer a kérdést Jolandának, lesz-e a felesége, ám mégis feltette, mert történt vele valami, s ha már történt, az élete sem maradhatott olyannak, amilyen korábban volt, s ennyiben természetes volt, hogy minden, amit Jolanda csinál, szúrja a szemét, mert felforgatja addigi életét, amelyben rend volt, de talán mégsem volt annyira rend. Ezt így nem gondolta végig Bart, a hóhér, mert nem volt a bonyolult gondolatok embere, de átélte, s nem szólt Jolandának, amikor felforgatta a ház belsejét, hogy a régi, kaotikus férfirendből, új, másként kaotikus női rendet teremtsen. Nem szólt, mert szerelmes volt Jolandába, a némberbe, aki megölte a férjét, halálra ítélték, ám az akasztófa alatt még kapott egy új esélyt az élettől, s főként tőle, Barttól, a hóhértól.
