19.
Bart, a hóhér egyszerre élte meg a mennyet és a poklot. Szerelmes volt, még ha nem is tudta, hogy az, a valódi szerelem minden következményével együtt, amikor minden olyan könnyűnek tűnik, még ha korábban nem is tűnt nehéznek semmi, csak semmilyennek tűnt, korábban csak élte az életét Bart, tette a dolgát, és minden rendben volt, mert nem érezte, hogy másként is lehetne, most azonban egyszerre megérezte, hogy más az, ami most van, még ha nem is tudni, hogy mi az, de más. Lebegés volt ez az élet, amiben tényleg van valami groteszk, mármint egy lebegő hóhérban, egy lebegő medvében, aki így éli meg az életét, csak azért, mert egy nő jelent meg benne, nem is akármilyen nő, egy némber, aki megölte a férjét, s akit neki, a hóhérnak a túlvilágra kellett volna küldenie, s akit ő mégis itt tartott, itt, e világon, mert beleszeretett, pontosabban feleségül vette anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt szerelemből teszi, feleségül vette, és azóta lebegett, ő, a hóhér, a város legsúlyosabb egyénisége, súlyosabb még a nagypocakú Martinnál is, ő, lebegett. De miközben lebegett, néha úgy zuhant vissza a földre, hogy talán még bele is süppedt bokáig, s csak azért nem süllyedt tovább, mert a lebegés húzta fölfelé. Belesüppedt a földbe bokáig, mert a nő, akit szeretett, nem szerette viszont. Mindent megtehetett vele, nézhette, magáévá tehette, átkarolhatta álmában, amikor kielégülten elnyúlt mellette, mindezt megtehette, csak azt nem érhette el nála, hogy viszontszeresse őt.
Egyszer érzett ilyet Bart eddig életében, bár az az érzés nem az öntudatlan szerelemmel volt kapcsolatos. Egyszer volt egy halálraítélt a kezei között, a tömlöcében, egy öregember, akivel kapcsolatban már nem is emlékezett, miért ítélte halálra Martin, a bíró, de ez nem volt lényeg, miként valójában az egész folyamat a megszokott módon zajlott le, behozták az öreget hozzá a tömlöcbe, ő bezárta egy cellába, aztán pár nap múlva fölvezette az akasztófadombra, és kivégezte. Az öreg pedig meghalt annak rendje és módja szerint. És mégis azt érezte Bart, azalatt a pár nap alatt is érezte, amíg a tömlöcben tartotta, és később, a kivégzés után is azt érezte, és ezt az érzést nem tudta elfeledni, hogy az öreget hiába tartotta fogva, hiába végezte ki, mégsem lett az övé. Nem lett az övé, ahogy mindannyian a többiek, akiket megölt, az övéi lettek. Az öreg nem lett az övé, bármit tehetett vele, mert első indulatában a tömlöcben össze is verte, de miközben a vére folyt a kezén is érezte Bart, hogy ez az öregember soha nem lesz az övé. Nem, mert volt valami a lényében, ami távolságot teremtett számára mindennel szemben, ami a személyes sorsa volt. Az öreg úgy hordta a személyes sorsát, mint valami levethető ruhát. Így vetette le magáról a verést és a halált is.
Ezt érezte Bart Jolandával szemben is. Hogy tehet vele bármit, van valami Jolandában, ami távol tartja őket egymástól, még akkor is, ha éppen a magáévá teszi. Ezt érezte Bart, a hóhér, aki egyszerre lebegett az ég felé a szerelemtől, és süllyedt bokáig a földbe ugyanennek az érzésnek a viszonzatlan voltától.
