23.
Bart az éjszakákat szerette legjobban. Olyankor lehetett Jolanda igazán az övé. Mert egyébként hiába volt az övé, hiába tehetett, tett meg vele bármit, nem volt az övé. De amikor Jolanda elaludt (és Bart pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor Jolanda végre tényleg elaludt, nem csak feküdt mellette mozdulatlanul, mereven, mint egy fatörzs, amelyet hiába karolt át a karjával, nem tudott élővé tenni, és Jolanda sokáig volt képes így feküdni, fél éjszakákon át feküdt így Bart ölelésében, Bart pedig csak várt, csak várt, ő, aki oly kemény és határozott tudott lenni másban, másokkal szemben, ha egy elítélt összeomlott a kivégzés reggelén, megmakacsolta magát és ott akart maradni a cellában, Bartnak elég volt keményen fellépnie, s máris a helyzet uraként vitte magával az elítéltet, ha kellett a vállán, de vitte magával, nem várt egy percig sem, most azonban várt, megtanult várni, mert tudta, vagyis minden tudásnál jobban érezte, hogy Jolandával szemben hiába lépne fel bárhogy, itt már egyetlen fellépés lehetséges csak: a türelem, ezt érezte Bart, a hóhér, és így várta ki, ha kellett fél éjszakán át Jolanda elalvását, és pontosan megérezte, mikor alszik el, a látszólag engedelmes, de mereven ellenálló testből mikor lesz az álom hatására elnyugvó, engedelmesen elfogadó test, amely nem taszította már ellenállásával magáról Bart karját), amikor Jolanda elaludt, végre Barté lett igazán. S olyankor Bart lazított a szorításán, mert addig önkéntelenül is magához láncolta az ellenálló testet, már csak könnyedén nyugtatta rajta hatalmas karját, befészkelte magát hátulról Jolanda testéhez, kényelmesen elhelyezkedett, és tudta, hogy az övé, végre az övé a nő, hacsak az ébredésig is, de az övé, teljes mértékben, és nem veheti el tőle senki és semmi, legfőképp Jolanda nem veheti el tőle saját magát. Így feküdt Bart, a hóhér a sötétben, sokáig feküdt még így, teljes nyugalomban, és aztán elaludt ő is, és békés volt az álma, nem zavarták meg kísértetek.
