29.
Lucas eltűnt, Bart ott maradt az ágyon, Jolanda mellett, aki aludt tovább, vagy úgy tett, mintha aludna, teste élettelen volt, akár egy kiszáradt fatörzs. Bart feküdt mellette, és nézte Lucas nemrég még zöld fénytől foszforeszkáló helyét az ágy lábánál. Nézte, és arra gondolt, hogy soha többé nem fog elaludni. Aztán – noha már pitymallott, és dolga lett volna, az utóbbi időben az utcák és a csatornák kezdtek elhanyagolttá válni, befogatlan kóbor kutyák kószáltak az utcákon, sőt volt egy oszladozó holttest, valami csavargóé, amit végül Christian poroszlóinak kellett eltüntetniük, és Martin, a bíró már figyelmeztette is szokatlan hanyagsága miatt Bartot – mégiscsak elaludt. Legyőzte az ájult fáradtság.
Elaludt és álmodott.
Azt álmodta, hogy a saját tömlöcében van, noha ez a tömlöc nem hasonlított a valódi tömlöcre, de álmában tudta, hogy az. És tudta, hogy az utolsó éjszakáját tölti ott. Sőt már el is töltötte, mert hajnali fény csorgott be a keskeny ablakrésen, és tudta, hogy mindjárt érte jönnek. Sőt azt is tudta, ki jön érte.
És akkor nyílt a cella ajtaja és belépett, akire várt.
Lucas lépett be.
Lucas, a hóhér.
És Lucas megragadta őt, hátrakötötte a kezét, és vezetni kezdte, ki a cellából, ki a tömlöcből, föl az akasztófadombra.
Köröttük álltak a szájtátiak.
Ott volt mind: Peter, Jan, Frans, mindegyik. És gúnyolták őt, kövekkel, sárral hajigálták.
Fölértek az akasztófához.
Bart föllépett a sámlira.
Lucas, a hóhér a nyakába akasztotta a kötelet.
A tömeg morajlása egyre erősödött.
Bart állt a sámlin, és várta a mozdulatot, amelyet oly jól ismert, és amely most mégis annyira ismeretlennek tűnt számára.
Ám akkor egy női hangot hallott, mely ezt súgta a fülébe valahonnan a semmiből:
- Sose leszek a tiéd!
És Bart érezte, hogy a sámli megbillen.
