31.
Aztán egy éjjel Lucas mást is mondott. Beszélni kezdett, és beszélt, hosszan beszélt, egészen az első fénysugárig beszélt, s akkor is csak azért hagyta abba, mert szertefoszlott. Talán még a másik dimenzióban is folytatta. Talán az Lucas büntetése, hogy beszél, csak beszél, mondja, csak mondja, de nem hallja senki. Bart azonban egy ideig hallotta. Ezt hallotta:
„Sose lesz a tiéd. Én tudom. Sokáig hittem azt, hogy az enyém. Fölszedtem az út széléről, ahol félholtan hevert, ki tudja, miért, én nem tudtam meg soha. Ott hevert, csapzott volt, végtelenül kimerült, elhasználtabbnak tűnt, mint a legutolsó kivénhedett lotyó Heleen asszony kupijában. Elhasználtnak tűnt, és végtelenül gyönyörűnek. Tudod, Bart, nekem földi életemben nem volt szemem a szépségre. Szerettem a hajnalokat, amikor halászni indultam, nekem a korán kelés nem volt áldozat, hanem öröm volt, még akkor is, ha előtte való este túlságosan felöntöttem a garatra és másnaposan ébredtem, ám a fejfájásom elmúlt szinte nyomban, amikor kiléptem a kunyhómból, hogy induljak a folyóra. Szerettem a hajnalt, szerettem a hajnali levegőt, amely még elhasználatlan, aznap még nem szívta be más, szerettem a hajnali folyót. Mindent szerettem hajnalban, de nem tudtam, hogy mindez szép, mert nem tudtam, hogy van szépség. Jolandáról sem tudtam, csak azt tudtam, hogy ott hever, kiszolgáltatottan, és más, mint Heleen asszony lányai, más, mint a városi nők, más, mint bármely addig látott némber. Hát fölszedtem, hazavittem, asszonyommá tettem. Azt tettem vele, mint bármely más nővel, akivel addig dolgom volt, de mégsem azt tettem, mert ő más volt. És vele is minden más volt, nem csak azért, mert asszonyommá lett, azontúl nem volt üres a házam. Más miatt volt más. Valami miatt, amit akkor még nem sejtettem. Azért volt más, mert lényében volt más, más, mint bármely asszonyi lény. Asszonyom lett, és nem lett az asszonyom. Ott volt a kunyhómban, várt rám, vagy legalábbis olyan volt, mint aki vár. Még ennem is adott, holott arra nem volt szükségem, megszoktam én, hogy hazamegyek fogás után, halat pucolok, és megeszem. Volt, hogy meg sem sütöttem, szerettem én a halat minden formájában, nyersen is. Ám attól kezdve Jolanda megcsinálta nekem a halat. Megcsinált mindent nekem. És asszonyom volt, akit magamévá tehettem, tehettem vele bármit – csak nem volt az enyém.
Ezt azonban nem tudtam. Sokáig nem tudtam. Egészen addig az estéig nem tudtam, amikor belém vágta a halpucoló kést. Addig csak jártam hozzá haza, és úgy éreztem, minden rendben van. Másként van rendben, mint korábban, amíg nem volt Jolanda, de rendben van. Hazamegyek, enni kapok, elmegyek a kocsmába, visszamegyek Jolandához, magamévá teszem, majd lefekszem aludni, mert hajnalban kezdődik minden elölről. Minden rendben van, ez az élet rendje, ha az embernek asszonya van. Aznap este azonban megértettem, hogy semmi nincs rendben. Jolanda nem az enyém. Lassan ment, de megértettem. Miből értettem meg? Nem tudom. A földi létben nem voltam gondolkodó lény. És mégis megértettem. Aznap este hazamentem a kocsmából, magamévá akartam tenni Jolandát, magamévá is tettem, ám ahogy mozogtam rajta, egyszerre megéreztem, hogy a semmit próbálom magamévá tenni. A semmit, amit nem lehet, hisz a semmi senkié. És ez őrjítő volt. Ott volt Jolanda, a leggyönyörűbb nő, aki valaha létezett, és aki az enyém volt, de aki nem volt az enyém, mert levegőből volt, semmiből volt, tavalyi hóból volt, elolvadt a karjaimban, ott volt, és mégsem volt ott. Üvölteni kezdtem. Ütni kezdtem, ám a semmit ütöttem. Meg akartam ölni, ám a semmit nem ölhettem meg. Aztán egyszerre egy olyan jeges érzést éreztem, amit soha azelőtt, pedig néha még a zajló folyóban is megmártóztam, tudtam én, mi a hideg. Ám ilyen hideget még soha nem éreztem, mint aznap este a szívem táján, talán a halpucoló kés hidegét, talán a halálét, talán azt a soha nem múló érzést, hogy Jolanda nem volt és nem lesz az enyém. Aztán nem volt más, mint a sötétség. És hidd el, Bart, hiába járok hozzád éjszakánként, nem tudok nyugodni, látlak itt az ágyban Jolandával az oldaladon, de mégsem látlak, mert nincs más, mint a sötétség. S a sötétség egyre áthatolhatatlanabb. Jolanda nem volt az enyém. Jolanda nem a tiéd, és sosem lesz a tiéd, mert Jolanda senkié!”
Ezt mondta Lucas, a halász, vagyis Lucas, a halász szelleme, és talán még folytatta volna, de eltűnt a hajnali fényre. Bart pedig feküdt az ágyban, Jolanda mellett, és nem tudott elaludni.
