Az álomkórász
1.
Az a baj a nyájas olvasóval, hogy előszeretettel hiszi valóságnak, amit olvas. Valóságnak veszi, ami álom. Mert álom minden, ami papírra kerül. A legutolsó törvénycikkely vagy ügyvédi felszólító levél is álom – ezzel élnek aztán vissza a honatyák és a jurátusok. Meg kéne tanítani az embereket olvasni. Ennek a beszélynek a hőse ezzel foglalkozott, az írott álmok értelmezésének tudományával, de meglehetősen kevés sikerrel tette ezt, minthogy nem is lehet ezt sikerrel tenni – vagy ha igen, annál rosszabb a siker kovácsára nézvést. Volt egyszer egy nagy tudású professzor, az álmok tudományának doktora, a Magyar Tudományos Akadémia álomtudományi szekciójának elnöke, aki a maga idejében olyan sikereket ért el tanítványai körében, hogy azok előbb álomkört, majd álompártot alapítottak, s bár nem tettek mást, mint álmodták az álmaikat, olyan felfordulást idéztek elő az ország rendjében, hogy a rendőrségnek, majd a hadseregnek kellett közbeavatkoznia, s erőnek erejével oszlatták fel a szervezkedést, a vezetőket börtönbe zárták, a professzort pedig elmegyógyintézetbe küldték, ahol pszichiáterek egész kara kezelte, majd amikor ez nem vezetett eredményre, álomtalanító műtétet hajtottak rajta végre, ami annyira sikeresnek bizonyult, hogy a professzort nemcsak szabadon engedték, de még az akadémiai elnökének, sőt valamivel később köztársasági elnöknek is megválasztották. Ám az ilyen esetek ritkák. E beszély hőse – nevezzük Álomkórásznak – ilyen sikerekkel nem büszkélkedhetett, nem lett belőle akadémikus, de még csak köztársasági elnök sem, megmaradt annak, ami: egyszerű kis álomtanárnak egy kisváros középiskolájában. Olyannak, aki megpróbálta a tanítványai fejébe verni, hogy minden leírt szó álom, amit nem szabad valóságnak hinni. Voltak is tanítványai szép számmal, akik úgy vándoroltak át azokon az éveken, amelyeket a keze alatt töltöttek, mint egy olyan éjszakán, amikor semmit nem álmodik az ember, vagy ha álmodik is, nyomtalanul elfelejti. Letették a végső vizsgát, elégették álmoskönyveiket, kimentek az életbe, s legfeljebb az ötéves találkozókon jutottak eszükbe mindazok a leírt szavak, amiket tanulóéveik során olvastak, vagy esetleg ők maguk vetettek papírra, s amelyek nem voltak mások, mint szemenszedett álmok. Mások azonban éppen ellenkezőleg: a valóság testéből véreztetett tényeket hittek a szavak mögött, úgy kezelték a szavakat, mint báli ruhát, amelyet felölt az ember s máris egy csillogó estélyen találja magát, vagy mint egy kényelmes félcipőt, amelybe csak bele kell bújni, s indulni lehet az életre kelt álmok nyomában. Ezek a tanítványok meg is járták rendesen, félcipőben vagy anélkül, de fejjel ütköztek a valóság falának. Így aztán arra kérlek, Nyájas Olvasó, e beszély szavait se vedd másoknak, ne gondold valóságnak őket, a legjobb, ha el sem olvasod, vagy ha elolvasod, rögvest a feledés lomtárába küldöd az egészet. Ha pedig mégis az olvasás mellett döntenél, kövesd hát mesémet.
