4.

Április volt, tél volt, hideg volt, kora reggel volt. Minden adva volt, ahhoz, hogy Álomkórász reménytelennek érezze a valóságot egy kád meleg víz nélkül. Különös tekintettel arra, hogy Álomkórász bármely hónapban, bármely évszakban, bármilyen hőmérsékleten és a nap bármely pillanatában képes volt reménytelennek érezni a valóságot. Úgy tartotta, ahogy egyik kedves Mestere tanította, hogy a valóság, mint némely helyzet, teljességgel reménytelen, viszont nem komoly. A valóságot nem lehet komolyan venni, komolyan venni csak az álmokat lehet. Viszont hiába reménytelen a valóság, egy kád meleg vízre nem mindig vágyik az ember. Teszem azt egy forró augusztusi napon nem egy kád meleg vízzel kell reményteljesebbé hazudni a valóságot. Akkor másra van szükség. Korsó sörre, szobahűsre, miegyébre. Ám de most április volt és tél, mintha csak a vártnál is jobban sikerült volna az Úristen április elsejei tréfája. Április volt, tél, hideg és nagyon kora reggel: Álomkórász nem habozott, fütyült arra, hogy elkésik-e az első órájáról, fütyült mindenre, ami nem fürdőszoba, nem kád, nem meleg víz és nem lebegés abban a súlytalanság közeli állapotban, amit egy reggeli testáztatással érhet el az ember. S mely állapotban álmok jönnek-mennek, ülnek le a kád szélére a vízben békésen pihenő emberi test mellé, s mesélnek neki mindenféléről. Arról például, hogy mi volt éjszaka, mi minden bújt meg az álmoktól hemzsegő agyvelőben, s mi röppent ki belőle, mint egy fénytől ittasult éjjeli lepke az ébredés érkeztével. Igen, a kád meleg víz visszahozza az álmokat, gondolta Álomkórász, s a fürdőszobába ment, hogy megeressze a vizet.

            Víz, víz, meleg víz. Álomkórász nem egyszerűen a meleg, kifejezetten a forró vizet szerette. Volt is vita köztük a feleségével, a másodikkal, amíg együtt éltek, s aki egy időben még szeretett vele fürdeni, ám a forró vizet nem bírta. „Te nem vagy normális”, mondogatta olyankor bensőségesen Álomkórásznak, már ahogy egy feleségnek, bizonyos feminista felfogás szerint, a férjével beszélnie kell. Ezt mondta, s hideg vizet eresztett a forróhoz, hogy aztán bemászhasson, pontosabban elmerülhessen a habokban, mint az anyaölbe visszavágyó Venus. De most nem volt feleség. Volt a nagy üres fürdőszoba, mert ebben a nagy üres lakásban még a fürdőszoba is ilyen volt, mintha nem egyszerűen nagy-, hanem kifejezetten nagytermetű polgároknak, a proletárfantáziát rémisztgető óriásburzsujoknak tervezték volna. S volt a kád meleg víz, amelybe Álomkórász aláereszkedett, mint egy álomba.

            Álom, álom, édes álom, érintsd testem minden tájon. Álomkórász feküdt a vízben, és a pillanatra várt, amikor a víz ölelésében elbódul a tudata, s érkezik az éjszakai látomás. Lehunyta szemét, s fölkészült a fogadására. Ám akkor halk és ismerős nyikorgással kinyílt az ajtó.

            Álomkórász nem nyitotta ki a szemét. Álmodom, gondolta, erre vágytam elvégre. Feküdt a vízben, tarkóját a kád szélének támasztva. S közben hallotta, amint puha léptek közelítenek a kádhoz, s valaki megáll fölötte. Akkor kinyitotta a szemét. Olyan volt ez a szemnyitás, mint egy őszi reggelen, amikor odakint köd borítja tájat, s odabent is köd borítja még a tudatot, ám  a szemnek nyílnia kell, de hiába nyílik, amit lát, sokkal inkább a belső látás része még, mint a külső valóságé. Így hisz az ébredő álombeli tájnak egy szobabelsőt, amelynek minden egyes részletét pontosan ismeri különben, ám az ébredés valótlanságában ezek a részletek új tartalommal telítődnek. Fölébredni, s közben még álmodni tovább. Így álmodott tovább Álomkórász, vagy hitte, hogy álmodik. Nyitott szemmel, mely szemek egy női alakot láttak a kád fölött emelkedni. Álomkórásznak nem kellett megismernie, tudta, hogy a felesége az.