8.
Álomkórász a nappaliban feküdt a díványon, és olvasott. Úgy tett, mint aki olvas, hogy amikor a felesége betoppan, azt látszatot keltse, hogy éli az életét, függetlenül mindenfajta női szeszélytől, amely egyeseket a férjüktől való különköltözésre késztet. „Azt kell vele érzékeltetned, hogy fütyülsz rá.”, magyarázta Álomkórász barátja, a festő, a női nem, és kisebb mértékben a női igen beható ismerője, „A nő olyan, mint a tükör. Ha nem néznek rá, haszontalannak érzi magát, elhomályosodik, nem mutat semmit. S ha nem mutat semmit, meghal. Láttál már halott tükröt? Nem? Hát ez az. Mert a tükreidbe mindig belenézel, kierőszakolják, hogy beléjük nézz. Ilyen egy nő is. A feleségedre régóta nem néztél rá igazán. Teljes intenzitással Úgy, mint az első időkben, amikor még látvány volt számodra, nem csak valami, amit látsz. A tükröt is nézned kell ahhoz, hogy lásd magadat benne. A nőt is. Jól kell nézni, hogy meglásd magatokat. Kettőtöket kell együtt látnod benne ahhoz, hogy ez a kettős működőképes legyen. Nem elég álmodni, Álomkórász, élni is kéne néha. Ránézni egy nőre, akit a magadénak akarsz. S nem csak akkor nézni rá, amikor még az újdonság varázsával vonzza a tekintetedet. Nézni, nézni. Tudod, én úgy festem a tájakat, hogy nézem őket, s aztán elveszem a tekintetem egy időre, majd újra visszafordítom. És megint mást látok. Újat. Ugyanazon a tájon. Hát így van a nővel. Rátelepszik az arcára az idő. Ha jól nézed, évek múltán többet látsz rajta, mint eleinte. Ott van az arcán a közös létezésetek. Csak jól kell nézni. Te nem nézted jól, Álomkórász, a feleségedet, már megbocsáss. Van tükör, ami nem tükröz vissza semmit, mert nem jól nézik. A nő ilyen tükör. S akkor az kell neki, hogy más nézze. Jól vagy rosszul, eleinte mindegy neki, csak hogy nézzék. De egy ideig még nem érdekli igazán más, csak a régi tekintet. Annyira érdekli, hogy elfordul tőle. A tükör a fal felé fordul. S várja, hogy a tekintet utána fúrja magát. De ezt a tekintetnek nem szabad megtennie. Akkor már nem. Akkor már ki kell várnia a megfelelő pillanatot, amikor a tükör visszafordul felé. Mert visszafordul, egyszer még igen. S azt a pillanatot nem szabad lekésni. Ha a tükör újra rád néz, vissza kell nézned rá minden következménnyel. Ha nem teszed, vége. De akkor is vége, ha rosszkor teszed. A feleséged most nem tiéd, Álomkórász. Már nem a tiéd, de lehet még a tiéd. De ahhoz most ki kell tartanod, s nem nézni rá. Rá se fütyülj, a legjobb lenne, ha otthon se lennél, amikor fölmegy a cuccaiért. De ha már otthon vagy, tegyél úgy, mint aki tényleg otthon van, a saját életét éli, s fütyül minden egyébre.”
Ezt mondta Álomkórász barátja, a festő. S Álomkórász így is tett. Legalábbis megpróbálta. Feküdt az ágyon, várta a feleségét, de úgy tett, mint aki nem várja. Az idő meg múlt, s ez volt a baj, mert Álomkórász nem tudott az idővel együtt múlni, ott ragadt mindig az előző pillanatban, az előző percben, órában, évben. Ott ragadt, s hiába nem várta, mindennél jobban várta a feleségét. Hogy jöjjön, vigye el a cuccait, de addig is legyen ott vele.
