10.
Nézte a mosógépet, arra gondolt, viheted, persze, vidd csak, ha az kell neked, pedig tudta, hogy nem kell, nem kell neki, el se fogja vinni, s nem azért nem, mert régi a mosógép, a szerelő is megmondta, hogy hamarosan tönkre megy. Nem ezért. Azért nem, mert vezekel. Azt hiszi, ezzel csökkenti a számlát. A számlát, amivel nem is neki, Álomkórásznak, hanem önmagának tartozik. Azt hiszi, ha mindent meghagy ebben a hatalmas lakásban, meghagyja neki, akkor nullszaldósan jöhet ki az egészből. De ezt nem hagyhatom, gondolta Álomkórász, tartozz csak nekem, tartozz mindazzal, amit elviszel, a mosógéppel is meg mással, az egésszel, tartozz mindazzal, amit itt hagysz, mert az legtöbb, tartozz például velem.
Feküdt Álomkórász a vízben, ami már kezdett kihűlni, feküdt a langyos vízben, nézte a mosógépet, de nem látta. Egy szobát látott, kettejük hálószobáját, ahol egy ideje már csak ő aludt. De most ketten voltak ebben a szobában. A felesége és ő. Mindketten meztelenül, de ebben nem volt semmi vágykeltő, úgy voltak meztelenek, mint az első emberpár a bűnbeesés előtt. A földön feküdt, a felesége pedig ráhajolt. Valahonnét a semmiből hajolt rá, egy időszámítás előtti arccal. Egy arccal, amely mosolygott, mosolyba öltözött ez az arc, s a mosoly eltakarta teste mezítelenségét. Egész testével mosolygott. És mondott valamit, egy olyan szót mondott, mely kettejük közös létezésének volt az egyik alapszava, egy szó, semmiség, köszönésféle, de a hozzátartozó hangsúly, hanglejtés, hangszín és hangerő, vagyis egy megszólalás összes nonverbális eszköze olyan többletjelentést adott a szónak, ami kizárólag két ember tolvajnyelvi kommunikációjának a sajátja. Egy tolvajnyelvé, mely nem céljában, hanem lényegében kirekesztő, mert két ember kizárólagos kapcsolatának eszköze. Úgy eszköz, ahogy eszköz a nézés, az érintés vagy a puszta tudat, hogy két ember összetartozik. Ezt a szót mondta Álomkórász felesége, és mosolygott. Mosolygott hozzá. Úgy mosolygott hozzá, ahogy a mondat végére kikerül a pont.
Álomkórász nézte a feleségét, és egyszerre bűntudata támadt. Arra gondolt, hogy mekkorát vétett ellene. Vétett, mert… - mert nem tett meg mindent, hogy visszatartsa. Vagyis megtett mindent, csak éppen többet, mindennél többet nem tett meg. Pedig a minden, az néha kevés. Michelangelo sem mindent tett meg, amikor megfestette a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját, hanem többet annál. De ő, Álomkórász, csak mindent tett meg, vagyis semmit. Ezt érezte akkor Álomkórász, ahogy a felesége föléje hajolt, ezt érezte, és fogadkozni kezdett. Azt kezdte hebegni, hogy ő tényleg mindent meg fog tenni…, akkor elhallgatott és zavarba jött, hiszen mindent már megtett, de nem tudta, hogy mondja, hogy ezután majd többet is, a mindennél is többet. De nem is lett volna lehetősége rá, hogy folytassa, mert a feleségének megváltozott az arckifejezése. Lehervadt a mosoly, dühbe öltözött, mint egy márványba álmodott antik fúriaszoboré. „Hagyd ezt!”, sziszegte, „Hagyd abba ezt!” És aztán eltűnt az arc, visszahajolt a semmibe.
Ez a valóság, gondolta Álomkórász a vízben ülve, tekintetét a mosógépen nyugtatva. Ez a valóság, tudnom kell meglátni, tudnom kell nézni, teljes erővel nézni és látni a valóságot, ha belevakulok is. S ahogy ezt gondolta, hirtelen szúró érzést érzett a bal szemében. Annyira fájt egy pillanatra, hogy önkéntelenül is odakapott a kezével. Majd fölállt a kádban, s kilépett belőle, hogy belenézzen a borotválkozótükrébe. Egy férfit látott Álomkórász, egy férfit, akinek vérzett a bal szeme.
