11.
Vérzett a szeme. Egyelőre még nem folyt a vér, csak volt, ott volt a vér a bal szemében, véres folt, mint egy bűnjel. „Oidipusznak is így kezdődött”, gondolta Álomkórász, „Valahogy így. Aztán elment Kolónoszba, ahol isteni jelek és jóslatok között a halálra készült. Így vagyok én is. Háltam anyámmal, megöltem apámat, s főként hagytam, hogy elmenjen a feleségem. Hát mért vagyok meglepve. Minden stimmel. Csak épp hol vannak az isteni jelek, hacsak a mosógép nem az.”
Nézte magát a tükörben, és arra gondolt, hogy semmi az egész. Megpattant egy ér. Ennyi. Semmiség. Majd felszívódik, eltűnik, mint fürdőben a habnyom, s marad egy szem, mely nem lesz véres, s talán majd látni fog mást is, nem csak egy tükörben önmagát. Erre gondolt Álomkórász, majd az jutott eszébe, hogy föl kell hívnia a feleségét. Azonnal. S nem csak a mosógép miatt. Föl kell hívnia, mert van valami, nem csak holmi látomások, nem csak holmi jelek, véres szem és mosógép. Van más is, minden bizonnyal van. Kell lennie.
Megtörülközött, fürdőköpenybe bújt, a magyar vízilabda-válogatott piros-fehér-zöld színű köpenyébe, amelyet egy réges-régi születésnapra kapott a családjától, s melyre rá volt hímezve a neve, „Álomkórász”, ez állt fehér betűkkel a köpeny hátán. Belebújt, s besietett a szobába, hogy elővegye a telefonját.
Arra gondolt, hogy nem fogja fölvenni. Nem veszi föl, mint annak idején, amikor már nem járt haza, s amikor, éjfél felé, mégiscsak betoppant, ingerülten magyarázta, hogy mit képzel Álomkórász, hogy venné föl a telefonját, dolgozik, ez csak érthető, nem?! Álomkórász nem értette, de nem akart vitát. Akkoriban már nagyon-nagyon nem akart vitát, bármit akart, csak vitát nem, és mégis vitával végződött az összes ilyen párbeszéd. Nem fogja fölvenni, gondolta Álomkórász, viszont haza se jön, hogy leteremtsen, ennyi előnye van annak, hogy elköltözött, abban a piros bőröndben magával vitte a vitákat is. Erre gondolt Álomkórász, amikor hirtelen meghallotta a felesége hangját. „Szja”, mondta a felesége hangja, azzal a bensőséges köszönésmóddal, amely csak kettejüké volt.
„Szja”, mondta ez a semmiből előtűnő hang, és Álomkórásznak hosszú pillanatokra volt szüksége, amíg rájött, hogy ócska tréfát űzött vele a füle, a „szja” valójában csak egyszerű „szia” volt, olyan, ami bárkinek kijár, akivel a felesége tegező viszonyban van. Annyi volt ez a számára „szja”-nak hangzó „szia”, mint egy márkás holmi utánzata, amely kísértetiesen emlékeztet a valódira, de olcsósága folytán bárki hozzáférhet. Nekem így ne köszönjön, gondolta Álomkórász, és majdnem kinyomta a mobilját, de aztán mégsem tette.
„Szia”, mondta ő is, és próbálta utánozni a felesége semleges hanghordozását, hogy elfedje a sajátját, amelyet önkéntelenül is beszédesnek érzett. „Szia”, mondta Álomkórász, és tudta, hogy magyarázatot kéne adnia a feleségének arra, hogy mért hívta fel, mért zavarta legnagyobb dologidőben, amikor egy rendes ember, vagyis asszony gőzerővel ügyködik a haza, de legalábbis a saját karrierje felvirágoztatásán. Tudta ezt, ám azzal viszont nem volt tisztában, hogy valójában miért telefonált, így aztán hebegni kezdett. Ösztönösen egy álmáról kezdett el dadogni, mely álomban ketten voltak a feleségével az ő, vagyis Álomkórász szüleinek a lakásában, úgy, mint annak előtte számtalanszor, amikor vendégségbe mentek, csak éppen most a szülők nem voltak ott, csupán ők ketten, és ráadásul Álomkórász azzal is tisztában volt ebben az álomban, hogy a felesége vissza fog menni a másik férfihoz, akivel él, vissza fog menni hozzá, hiába tesz ez ellen ő bármit is, s ezért tehetetlenségében beszélni kezdett, szidni azt a másik férfit, akit nem is ismert, de most úgy érezte, hogy egyetlen esélye, ha a felesége előtt rossz színben tünteti fel, s így aztán pojácának nevezte, szánalmas bohócnak, és próbált hozzá nagyon meggyőző lenni, ám a felesége csak nézett rá ellágyult vonásokkal, és annyit válaszolt: „Dehogyis, ő annyira jó! Olyan, mintha egy lányneveldében nőtt volna fel.”, s ezt akkora beleéléssel mondta az álomban, hogy Álomkórász megértette, egy ilyen férfival szemben tényleg nincs, nem is lehet semmi esélye.
Ezt az álmot kezdte el mesélni a feleségének a telefonban, és csak mesélt és mesélt Álomkórász, kiszínezve egyes részleteket, olyanokat is hozzáköltve az álomhoz, amelyek meg sem történtek benne, valóságos leplet szőtt Álomkórász az álom foszlányaiból, mintha azzal akarná beborítani a valóságot és szóval tartani ezt a nőt, akit a szavaival ejtett foglyul annak idején, ám aztán a szavai elfoszlottak az időben, gyengült a szorításuk s átengedték a feleségét más szavak hatalmának, beszélt, beszélt csak Álomkórász, próbálta minél ékesszólóbban kifejezni magát, akár egy ügyvéd, akinek egy tévedés folytán egyszerre önmagát kell védenie a tárgyaláson, mert azt érezte Álomkórász, hogy tévedés az egész, tévedés, ami történt, ám most, a szavaival majd helyrehozza az egészet, s így aztán beszélt, egyre határozottabban, míg egyszer csak el nem hallgatott. Elhallgatott, mert hirtelen az a benyomása támadt, hogy a vonal másik végén nincs senki. Ott állt kezében a telefonjával, melynek a kijelzőjén látható volt a felesége telefonszáma, egy szám, amelyet annak idején azért választottak, mert csupán egyetlen számjeggyel különbözött az ő telefonjáétól, de amely szám, akár egy gyűjtőtáborban, ebben a pillanatban nem jelentett a számára mást, mint a névtelen azonosíthatóságát. A névtelenét, aki pár hónapja egy vasárnap összepakolta a bőröndjét és ismeretlen helyre távozott, és azóta, Álomkórász minden erőfeszítésének ellenére szép lassan ismeretlenné vált maga is, él egy életet, amelyről nem tudni semmit, ott van levelek címzettjeként Álomkórász számítógépében, és ott van lehetséges és lehetetlen telefonhívások túlsó felén, mint most is, ott van, vagyis nincs ott, mert jelenléte kimerül holmi „szjá”-knak hallott szimpla „sziák”-ban, amelyek már nem szólnak senkihez, mert bárkihez szólnak, kimerül ebben s az udvarias, vagyis közömbös hallgatásban, amellyel a telefonból áradó kétségbeesett hadarást elviseli. Egy hallgatásban, amely nem hall többé. Ezt érezte meg Álomkórász, s ezért elköszönt, és kinyomta a telefonját.
