12.
Elköszönt. Annyit mondott: „szia”, s véget vetett a beszélgetésnek, amely minden volt, csak beszélgetés nem. „Kész, vége, ennyi volt. Most megértettem.” De nem értette. Elsősorban magát nem. Nem értette, mért úgy tette le a mobiltelefont az asztalra, mért úgy ment vissza a fürdőbe, mért úgy akasztotta a fogasra a fürdőköpenyt, mért úgy kezdett el öltözni, mintha lenne valami. Mintha nem a vége, hanem a kezdete lenne valaminek. Mért érezte azt, hogy telefonon nem, persze nem, de majd személyesen. Hogy neki most mennie kell. Nem az iskolába kell mennie, ahol már rég becsöngettek, egy osztálynyi diák várja, hogy végre odaérjen és elkezdje az órát, ha ugyan már le nem mentek a titkárságra érdeklődni, hogy mi lesz már, hol a túróban késik a drága tanár úr. A drága tanár úr nem késik. Most érte utol az időt. Éppen ideje elindulnia egy találkozóra, amelyről akkor sem késhet el, ha ennek a találkozónak nincs időpontja. Mert van. Most van. Mindennek akkor van pontos ideje, amikor eljön. Ennek most jött el. Már rég el kellett volna jönnie, de most jött el. Öltözni kell, indulni egy találkozóra, ami legalább olyan fontos, mint az egykori márciusi volt, amikor hóesésben először találkoztak. Most nincs hóesés, nem léphetsz kétszer egyazon hóesésbe, van más. S a felesége sem késhet el róla, mert ott van a munkahelyén. Oda fog menni.
„Oda kell mennem”, gondolta Álomkórász, öltözött és indult. Előbb azért betelefonált a munkahelyére, a munkamorál az mégiscsak munkamorál, ha már a feleségével találkozik, nem állhat hozzá másként. Becsületes, jó munkaerőnek ismerték, a titkárnő elsőre elhitte a hazugságát, „csőtörés?”, mondta, „jaj, szegénykém…, hát csak oldd meg, majd beküldünk az órádra valakit”. Ez megvolt. Indulhatott.
Pár perc az egész. Alig pár utcányira lakott a vállalattól, ahol a felesége dolgozott. Ahol az apósa, vagyis Álomkórász apja munkát szerzett neki. Alig pár utca. Úgy laktak ezen a környéken, ahol Álomkórász iskolája is egy köpésre volt csak, mint egy faluban, ahol minden helyben van. Ha elindulsz otthonról, köszön a virágos, köszön a zöldséges, mindenki ismer mindenkit. Álomkórász az elmúlt néhány hónapban próbált mindenkit kerülni. Rejtekutakon járni, nehogy a virágos vagy a zöldséges, vagy a kedves, ám roppantmód érdeklődő szomszéd néni megkérdezze: „na, hogy vannak, galambom?” (így csak a néni kérdezte, a virágos csak mosolygott, és annyit kérdett: „mi újság?”, de erre is felelni kellett, a zöldséges meg nem kérdezett, csak látott, mindent látott Álomkórászon, legalábbis Álomkórász ezekben az időkben úgy érezte – mindenki mindent lát rajta). Rejtekutakon járt, leszegett fejjel, lopakodott, mint egy kezdő tolvaj. Az is volt, meg akarta fosztani az ismerőseit az értesültség örömétől. Mert úgy érezte, hogy hiába minden látszólagos együttérzés, az összes ember csalódott valamilyen szinten, s a szíve mélyén örül a más csalódásának.
Most nem lopakodott. Határozottan, felemelt fejjel, vagy még inkább szívvel ment el a virágos előtt, amelynek csukva volt az ajtaja, majd a zöldségeshez még be is pillantott hetykén, lássa csak rajta a magabiztosságot, aztán pletykáljon nyugodtan, már ha érdekel bárkit is egy határozott és élettől duzzadó Álomkórász („képzelje, Joli, erre ment ma reggel Álomkórász, tudja, az a kisportolt, szemüveges pali, aki mindig avokádót, gyömbért meg más ilyen marhaságokat keres nálam, no hát ha ma látta volna!, ez az ember aztán tud élni, már a mozgásán is látszik…”), de a zöldséges nem nézett rá, éppen kiszolgált valakit. Ment Álomkórász, és hónapok óta először érezte, hogy tudja, hogy hova megy.
