11.
Az épület. Nem kellett látnia, hogy tudja: ott van. Ott. Az egyetemi parkon túl. Amit úgy szelt át, mintha egyetemi oktató lenne, a Skandinavisztika Tanszék szépreményű tanársegédje, aki feltűnést keltő doktori disszertációt írt Strindberg naturalista korszakának nőalakjairól, bölcsészlányok tucatjai lesik minden lépését, s most is titkos úton jár, hogy egy bizonyos Emmával, a rejtélyes szépségű doktorandusszal találkozzon a Károlyi-kert egyik félreeső padjánál. Ám Álomkórász nem állt meg a Károlyi-kertben, neki azon túl volt dolga. A nagy épületben, ahol a felesége dolgozott, s ahová ő is bejárt egy időben, amíg ki nem tiltatott onnét, hivatali órák betartásának szigorú rendjére való hivatkozással. De ez még régebben volt. Most már nem volt innét kitiltva, egyszerűen azért, mert nem lett volna miért odamennie.
Az elmúlt időben egyszer járt csak itt, de nem abban a szárnyban, ahol a felesége dolgozott. A vezérigazgatónál járt, illetve annak előszobájában. Ott volt ugyanis hivatali titkár az a férfi. Aki. Igen, ő. Ezt Álomkórász sokáig nem tudta. Nem tudta, hogy van valaki. Hogy van egy ő. Vagyis tudni tudta, de nem vett róla tudomást. Azt hitte, elég, ha ő lesz valaki. Más, mint aki addig. Aztán egy vasárnap este kiderült, hogy ez nem elég. Nem, mert a felesége terhes. Pletykából tudta meg, telefonon tudta meg, úgy tudta meg, mint aki egyszerre halkan belelép. Vagyis nem is olyan halkan. Mindenesetre prüszköl és fintorog. S főként nem jut szóhoz. Aztán, amikor jut, rögtön telefonál. A feleségének, kinek másnak. Akivel már egy ideje nem beszélt. Fölhívja, dadog, majd kiabál, mindezt eredménytelenül. A felesége nem beszél. Csak tagad. Szavak nélkül is tagad. Úgy tagad, mint egy kéjgyilkos, aki ellen terhelő bizonyítékok sora gyűlt össze, tanúk vallanak ellene, ujjlenyomat, DNS-minta, de ő még a tárgyalóteremben is hangoztatja, hogy semmi sem úgy volt, ahogy volt. S talán valóban nem. Van, hogy az összes bizonyíték hamis, hiába mutat látszólag megkérdőjelezhetetlenül a valóságra. Álomkórász felesége tagadott, nem a terhességet, nem a másik férfit, hanem az egészet. S főként egy idő után letette a kagylót, és Álomkórász hiába is hívta. Álomkórász akkor ment be a férfihoz. Másnap. A nagy épület másik szárnyába.
Bement hozzá. A szemébe akart nézni. A férfinak, aki. De nem talált ott mást, mint egy nagyon kicsi embert, aki feszengett az öltönyében, mint egy rosszul szabott páncélban. Egy nagyon kicsi embert, aki hiába volt vagy egy fejjel magasabb nála, nagyon kicsi volt. Nagyon kicsi, és nagyon ideges. Izzadós. Szaladtak le a verejtékcseppek a homlokán, mint valamiféle kövér bogarak, amelyek bemásszák ennek a kicsi-magas embernek az arcát. Álomkórász nézte ezt a férfit, és arra gondolt, hogy minek. Minek kellett idejönnie. Semmi értelme az egésznek. Ha a felesége terhes, akkor sem ettől a férfitól. Ha tőle is, akkor sem. No nem éppen a Szentlélektől, de valami olyasmi. A puszta ténytől, hogy elment tőle. Elment, tehát akár terhes is lehet. Az már jön magától. Fordult, és kiment. S még a folyosón is a hátában érezte a kicsi ember izzadt tekintetét.
Most, ahogy közeledett a nagy épülethez, erre gondolt. Meg arra, hogy kiderült, a felesége mégsem terhes. Elvetélt, vagy maga a pletyka volt eleve elvetélt, már amilyen a pletyka sajátja. Nem terhes a felesége, de akár lehetne is. Már az sem számít. Semmi sem számít. No de akkor mért jövök ide? Gondolta Álomkórász, ahogy belépett a nagy épület kapuján.
