12.
Mért jövök ide?, gondolta, ahogy belépett a hatalmas kapun, de aztán már nem gondolt erre, csak végigment a sötét folyosón, amelyet oly jól ismert, vagyis jól és egyszerre bizonytalanul, mintha egy álomra emlékezne, amely élesen és mégis homályosan maradt meg az emberben. Elhaladt a portásfülke előtt, amelyben ott ült a portás, akit szintén ismert, valami Pali bácsi, barátságos, bajszos ember, mint egy szőlősgazda, akinek kiöregedtek a tőkéi és nem volt pénze az újratelepítésre, s ezért ide került ennek a vállalatnak a portaszolgálatára, ahová az unokaöccse, a vezérigazgató ültette be. Vagy talán krumpliültetvénye volt, gondolta Álomkórász, ahogy továbbment a lépcső felé, és elfordította a fejét, mert nem volt kedve Pali bácsival beszélgetni, igen, igen, minden bizonnyal krumpli, inkább olyan Pali bácsi feje, mint aki krumplival foglalkozott valamikor, becsületes, ám nem túl intelligens arc, sokkal inkább egy krumplitermelőé, mintsem egy borászé, s ahogy ezt végiggondolta már fönt is volt az első emeleten, befordult balra, és ott állt az ajtó előtt, mely mögött a felesége dolgozott. Egy ajtó előtt, amely nem volt ajtó.
Fal volt, fehérre meszelt fal, híre, nyoma sem ajtónak, még csak körvonalaiban sem. Álomkórász nézte a falat, mintha egy mesehős lenne, aki egy barlang elrejtett bejáratánál keresi emlékezetében a varázsigét, amely a belépést lehetővé tenné. A feleségére gondolt, arra gondolt, ő a varázsige, csak rá kell gondolni, s megleli az ajtót. Arra gondolt, amikor annak idején egyszer ebédet hozott neki, mert akkoriban nem nagyon akart enni a felesége, valahogy leszokott az evésről, nem járt haza, vagy ha jött is, dőlt le aludni, vagy úgy tenni, amint aki alszik, és nem evett, egyre fogyott, mint kit titkos féreg foga rág, és akkor Álomkórász kitalálta, hogy ebédet fog neki vinni, bement hozzá, a sarki kínaitól vitt neki valami kutyulékot, de olyan kutyulékot, amit a felesége korábban szeretett, s talán szerette még most is, szerette volna, ha Álomkórász nem viszi be neki, mert azt viszont nem szerette, az ebédet vivő Álomkórászt, „hogy képzeled…”, sziszegte összeszűkült szemmel, „ez egy munkahely…”, „mit szólnak a többiek…”, ezt sziszegte akkor, s még hozzátette, hogy most menjen, menjen gyorsan Álomkórász, s ezen a menjenen érződött, hogy Álomkórásznak tényleg mennie kell, hacsak nem akar rosszat, még rosszabbat, mint a nem-hazajárás, a nem-alvás és a nem-evés. Erre gondolt Álomkórász, vagyis a feleségére gondolt, de valahogy mégsem akart előtűnni a falból az ajtó.
Zavartan fordult meg, s ment vissza a lépcsőn, a földszintre. A portásfülke előtt megállt, és benézett. Ismeretlen arc nézett vissza rá. Nem krumplitermelő, nem is szőlősgazda, legfeljebb elcsapott mészárossegéd, akit világnak eresztett a gazdája, mert titokban a cimboráinak olcsóbban mérte ki a húst. Olyan feje volt, mintha nem lenne szeme, hatalmas húsos arc, amelynek mélyén úgy ült meg két picinyke szemgolyó, mint egy teljességgel beszűkült tudat két alig pislákoló mécsese. „Mit akar?”, kérdezte ez a két mécses, de talán a száj is kérdezte vele, valami különös, zsíros hangon, mintha szalonnával lenne kibélelve a torka. Ismerlek, mint a rossz pénzt, gondolta Álomkórász, te nem Pali bácsi vagy, hanem a Disznófejű Nagyúr, csak épp lejárt az időd, jöttek még disznóbb fejű, még nagyobb urak, s azok ideültettek a portásfülkébe, de mondani nem ezt mondta, hanem azt, hogy a feleségét keresi, a felesége nevét mondta, meg azt, hogy tudja, hol dolgozik, az első emeleten, épp csak azt nem tette hozzá, hogy csak hát befalazták az ajtaját, amit pedig egy pillanatra valóságosnak érzett, igen, befalazták, azért nem jár többet haza hozzá.
A Disznófejű nézett rá, és mondott valamit. Álomkórász annyit értett, hogy alagsor, de nem értette, mit jelent ez, nézett értetlenül a portásra, aki türelmetlenül megismételte, „mondom, hogy lent vannak az alagsorban, Jolikáék ott dolgoznak, százkettes szoba”, s ezt annyira kelletlenül mondta, közben már hátra is dűlt, s újra az arca elé emelte az újságját, eltakarva vele disznófejét és a két pisla mécsest, hogy Álomkórász nem merte megkérdezni, ki az a Jolika, mi köze a feleségéhez, és merre találja a lejáratot az alagsorba. Tanácstalanul megfordult, bizonytalanul elindult egy irányba, a főlépcső felé, hátha folytatódik lefelé tovább, ám akkor meghallotta a zsíros hangot, „nem arra, a folyosó végén, a mellékhelyiség mellett, ott lehet lemenni”, és ahogy arra vette a lépteit, egyszerre tényleg meglátta. Keskeny kis csigalépcső kanyargott lefelé, ki tudja, hová.
