14.
Nézte a haját, ahogy megőszült, nézte ezt a hajdan koromfekete hajzuhatagot, amely nem volt többé zuhatag, félhosszúra volt vágva, divatosan, azzal a fazonnal, amelyet középkorú nők vágatnak maguknak, hogy valamivel fiatalosabban nézzenek ki, nézte ezt a hajat, s az egykori egyetlen ősz tincsre gondolt, amit ő annak idején boszorkánytincsnek nevezett el, s ami nem is egyszerűen ősz volt, hanem fehér, havas sáv a sötét éjben, nézte, és közben a hangját hallotta, amit nem hallott már ki tudja, mi óta, talán a válás óta, ahol egyébként alig beszéltek egymással, Álomkórász próbálta felvenni a rendíthetetlenül cinikus hős pózát, hetykén felelgetett a bírónő személyes kérdéseket feszegető, ám a bírósági gyakorlatnak megfelelően teljes mértékben személytelen kérdéseire, aztán pedig hallgatta a felesége szűkszavú válaszait, majd újra a bírónőt, amint döntést hoz, és felbontja a házasságot, akkor hallotta utoljára a hangját, azt a hangot, amely most kissé paprikásan ismételte: „ez egy munkahely, nem érted?!”, majd némileg lecsillapodva azt mondta: „várj csak, menjünk ki”, és Jolikára nézve más hanghordozásban tette hozzá: „kimegyünk egy pillanatra, Jolika, nem baj?”, és Jolika válaszát meg sem várva fölállt, Álomkórászhoz lépett, megragadta a könyökét, és húzta magával, a nyitott ajtón keresztül a folyosóra.
„Menjünk föl”, mondta a folyosón a felesége, és a neonfényben már sokkal lágyabbak voltak a vonásai, mint a kis irodában, olyanok voltak a vonásai, mint egy emberi arcé, egy arcé, amely nem csak egyetlen, rákövesedett érzelem kifejezésére képes, „menjünk föl innen, de kérlek, próbálj meg viselkedni, nagyon kellemetlen ez nekem”, és elindult a csigalépcső felé. Álomkórász követte, és arra gondolt, hogy akkor most mit is kéne tennie, hogyan kéne másképp viselkednie, mint úgy, hogy egy szót sem szól, valószínűleg levegővé kéne válnia, de ezt, abban a pillanatban, nehezen tartotta megvalósíthatónak. Így csak ment némán a felesége után, föl a csigalépcsőn, a napvilágra, s közben az ókori dalnok jutott eszébe, aki ott tolta el a dolgot, hogy visszanézett, s ezért megkönnyebbülten szegezte tekintetét az előtte haladó női hátra, s úgy kapaszkodott szemeivel a látványba, mintha csak annak segítségével tudna följutni a szűk lépcsősor tetejére. Fölértek a portásfülkéhez, ám nem álltak meg, a felesége egy pillantást sem vetett a nagyúrra, ment tovább mereven, mint akinek sürgős dolga van, el kell intéznie egy fontos aktát, vagy éppen a férje fejével kell beszélnie, aki annyira konok, hogy nem tiszteli a hivatali órákat. A férjével, aki nem is a férje. Ment az asszony határozottan a kijárat felé, majd át a kijáraton, s csak ott állt meg, az ajtó előtt, vett elő egy cigarettát a retiküljéből, és rágyújtott. Álomkórász megállt egy lépés távolságra tőle, nézte ezt a cigarettázó nőt, aki annak idején annyit veszekedett az apjával, a saját apjával, aki láncdohányos volt, és nemcsak magát, hanem a családtagjait sem kímélte, bedohányozta az egész lakást és szétköhögte a tüdejét, „vajon mi lehet vele?”, gondolta Álomkórász, s nézte ezt a cigarettázó nőt, akinek szőke haja volt és dehogy őszült, szép hullámos szőkésbarna haja volt, mindenfajta boszorkánytincs nélkül, nézte ezt a harminc körüli gyönyörű nőt, akivé a felesége a napvilágon alakult, nézte a második feleségét,amint fújta a füstkarikákat, és arra gondolt, hogy itt van, sikerült felhoznia magával, de most aztán tudnia is kell vele mit kezdeni, nem úgy, mint éveken keresztül, igen, most aztán rendbe kell tennie a dolgokat.
