17.

Az üvegezett ajtó kinyílt, és beléptek az időbe.

„Nem vagy nagyfiú. Egyikünk sem nagyfiú. Mind kisfiúk vagyunk.”

A keresztapja mondta ezt. Ott ült a nappalijukban, a kanapén, a keresztapja meg vele szemben, az asztal mellett a kerekesszékében. A keresztapja néhány éve volt kerekesszékes, amióta a gerincműtétje rosszul sikerült. Vagyis jól sikerült, hiszen, amit akartak, azt megcsinálták az orvosok: cementtel stabilizálták a gerincét, és így elmúlt a múlhatatlannak hitt fájdalom. Álomkórász emlékezett egy balatoni estére, amikor a keresztapja még nem ült kerekesszékben, ott ült a nyári éjszakában vele együtt, beszélgettek és boroztak, és aztán a keresztapja föl akart kelni, hogy elmenjen aludni.  De túl hirtelen mozdult meg, legalábbis az állapotához képest hirtelen, mert Álomkórásznak fel sem tűnt, hogy megmozdult. Igaz, Álomkórász másra figyelt. A nyáréjszakára figyelt, az öreg szederfára figyelt, ami annyira öreg volt már, hogy összeroskadt volna, ha az egyik nagybátyja ki nem cementezte volna a belsejét, így azonban állt, és évről évre termést hozott, egyre kevesebbet, de még mindig sokat, sok sötétlila szedret, ami állandóan hullott, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy kimoshatatlan pecsétet ejt az ember ruháján, hullott a rengeteg sötétlila szeder, amit Álomkórász nagyanyja epernek, fai epernek hívott, de a nagypapa ellentmondást nem tűrően közölte, hogy így csak a tiszántúliak beszélnek, akik nem tudnak magyarul, a sötétlila gyümölcsöt szedernek kell nevezni, és Álomkórász hitt neki, mert ugyan a nagymamának is hitt, de nyelvi kérdésekben a nagyapja volt az irányadó, tőle tanult magyarul. Erre gondolt Álomkórász, és észre sem vette, hogy a keresztapja meg akart mozdulni. Azt vette csak észre, hogy egyszerre eltorzult az arca, s bár nem jajdult fel, mert a keresztapja nem volt az a feljajdulós fajta, de az arca és a testtartása jelezte, mennyire elviselhetetlen fájdalmat érez, és akkor ő megkérdezte tőle, tud-e valamit segíteni, de a keresztapja nem tudott megszólalni a fájdalomtól, csak az arca rándulásával jelezte, hogy egy pillanat, várjon egy pillanatot Álomkórász, mely pillanat aztán legalább tíz percet jelentett, a keresztapa akkor tudta kinyögni, hogy hol találja Álomkórász a fájdalomcsillapítót, azt hozza ki neki, és miután kihozta és ő bevette, még mindig vagy fél órának kellett eltelnie, amíg a keresztapa be tudott vánszorogni a házba és lefeküdhetett végre, noha, ezt Álomkórász tudta jól a keresztapa elmeséléséből, ilyenkor a fekvés sem segített, egyáltalán semmi nem segített, ezért  volt szükség a műtétre. Aztán a műtét sikerült, az orvosi cement megkötötte, amit meg kellett kötnie, a keresztapának attól kezdve nem voltak fájdalmai, igaz, a cement olyasmit is megkötött, amit nem kellett volna megkötnie, s így a keresztapa attól kezdve nem tudott járni. Az orvosok mosták kezeiket a műtét után, és biztosították a keresztpapát, no meg a keresztmamát is, aki a férjénél is jobban kiborult, biztosították őket, hogy van remény. Szerencsére azt nem tették hozzá, hogy azért van remény, mert mindig van remény. Mert az van, remény, az mindig van. Csak éppen a tolószékből nem lehet többé fölállni. Pedig a keresztapa éveken keresztül járt rehabilitációra, hosszú hónapokat töltött kórházban, és néha már-már úgy tűnt, hogy lesz is eredménye. Végeredményben lett is: a keresztapa megszokta a tolókocsis létet, sőt valamelyest a keresztmama is megszokta a férje tolókocsis létét. És Álomkórász is megszokta, hogy a keresztapja nem jön többé Balatonra, hanem a lakása nappalijában, tolókocsiból magyarázza az életet. Ezt mondta:

            „Nem vagy nagyfiú. Egyikünk sem az. Mindketten kisfiúk vagyunk.”

            Álomkórász akkor megértette, amit sokáig csak sejtett, hogy lehet akárhány éves, ő már csak kisfiú marad. Vannak a nagyfiúk és a kisfiúk. Ő kisfiú, és talán a keresztapja is az, de messze nem azért, mert kerekesszékbe kényszerült, hanem mert úgy éli meg az életét. Például nem csábítja el a más feleségét. Nem olyan, mint Országházi, a zugügyvéd, aki csak úgy beállít az emberhez egy vasárnap reggel, és közli vele, hogy szereti a feleségét és most éppen ezért magával viszi. A válással ne törődjön, azt majd ő elintézi. Nem azért, mert ügyvéd, hanem mert nagyfiú. Mert Országházi nagyfiú volt, nem kétséges. Álomkórász egyszer szemtanúja volt, amikor egy kliensével közölte, mielőtt az még bármit is mondhatott volna az ügyről, amely miatt felkereste, közölte vele, hogy mennyibe fog ez neki, mármint a kliensnek fájni. Egy szemérmetlenül nagy összeget mondott neki, és közben a szemét a kliens szemébe fúrta, olyan magabiztossággal, hogy a kliens sütötte le a magáét. Akkor ez nagyon imponált Álomkórásznak, főleg mert Országházi közben egy pillanatra ránézett és rákacsintott, és akkor ő azt érezte, hogy ez a nagyfiú a barátja. Nem ezzel a szóval érezte, akkor még hiányzott ez a kifejezés a szótárából, nem azt gondolta Országháziról, hogy nagyfiú, sőt nem is gondolt róla semmit, csak jól esett ezt a határtalanul magabiztos embert a barátjának tudnia. Mert Országházi mellett még Álomkórász is érzett néha némi magabiztosságot. Nem azt érezte, mint általában, hogy az élet az egy teljességgel kiszámíthatatlan kalandjáték, amelyben soha nem lehet benne biztos az ember, hol leselkedik rá veszély. Mert Álomkórászra egyébként mindig leselkedett, nem tudott úgy lemenni a boltba, betérni egy patikába, beugrani a postára, hogy ne érezte volna a valóság állandó fenyegetését. Ám Országházi mellett minden más volt. Igen, Országházi vitán felül nagyfiú volt, és az volt azon a vasárnap reggelen is, amikor beállított Álomkórászhoz, vagyis Álomkórászékhoz, hiszen akkor még ott lakott a felesége is, igaz, az utolsó időkben már meglehetősen ritkán volt otthon, mert nagyon sok dolga volt, segítenie kellett Országházinak mindenféle ügyekben, mint később kiderült, olyan ügyekben, amelyek egyenesen vezettek ahhoz a vasárnap délelőtthöz, amikor Országházi jött, látott és vitte a nőt, Álomkórász feleségét, az elsőt. Előtte azonban még szembesítette Álomkórászt a valósággal, ami ő volt. Úgy nézett farkasszemet azon a vasárnap délelőttön Álomkórásszal, mint annak idején a kliensével, és persze, hogy Álomkórász sütötte le a szemét. Akkor fogalmazódott meg Álomkórász fejében a mondat, hogy: „Farkasszemet nézni valósággal, úgy, hogy a valóság süsse le a magáét.” Ám erre nem volt képes, akkor semmiképp. És mindez csak azért, mert Országházi nagyfiú volt, ő pedig kisfiú.

            Igaz, évekkel később egyszer találkozott Országházival a metrón, és noha azon a vasárnap délelőttön megfogadta, hogy soha többé nem fog szóba állni vele, ott a metróban szóba állt. Eltelt egy csomó idő, néha a fogadalmak is értelmüket vesztik. Álomkórász akkor már a második házasságában élt, boldog volt a feleségével, igaz ez a második felesége is ritkán járt haza, de ő csak azért, mert sokat dolgozott. Épp ezért Álomkórász boldog volt és magabiztos, mintha csak ő lett volna Országházi, a nagyfiú. A szerepek úgy látszik, felcserélődhetnek, gondolta elégedetten Álomkórász. Mert Országházit mintha kicserélték volna. Öreg volt és kövér és kopasz. És ebben nem az öregség, kövérség és kopaszság volt a lényeg, hiszen Álomkórász ismert öreg-kövér-kopasz embereket, akik nem tűntek kisfiúnak. Az egész együtt volt a lényeg. Országházi színeváltozása volt a lényeg. Egy valami nem változott benne, az, hogy csak kiabálva tudott beszélni. Korábban Álomkórász ezt a magabiztosság jelének vette, most értette csak meg, hogy aki kiabál, az pont azért teszi, mert bizonytalan. Mert valójában fél. Fél a valóságtól, ami egy mélységesen süket csend, és ezt a csendet akarja megtörni a kiabálásával. Országházi kiabált. Öregen, kövéren, kopaszon kiabált a metróban. Álomkórásznak kiabált, és azt kiabálta, hogy az élet, úgy, ahogy van, egy nagy rakás szar. Nem ezt kiabálta szó szerint, de ez volt a lényege. Szó szerint panaszkodott. Arról panaszkodott, mennyire nem megy az üzlet. Mennyire nincs pénz. És hogy neki mennyi kiadása van. Mert például a lánya, aki egyébként elviselhetetlenül szemtelen, egy elit iskolába jár, ahol a tandíj ennyi és ennyi, és mondott egy valóban csillagászati összeget. Ezt kiabálta Országházi, és Álomkórász közben arra gondolt, hogy te szegény. Te vesztes. Te nagyfiúból lett kisfiú. Erre gondolt Álomkórász, de nem szólt semmit, és még a mosolyt is megpróbálta álcázni az arcán, aztán meg felállt az ülésről és leszállt. Hazament a boldog második házasságába, késő estig várta a feleségét, és az élet szép változékonyságán tűnődött.