20.
„Menjünk?, kérdezte végül, vagy nem kérdezett semmit. Csak mentek. Reggel volt. Az a reggel, a teremtés hatodik napjára következő. Tükörfény, néma csend és tisztaság egy sötét, koszos és lármás presszóban a körút sarkán. Nem kérdezett semmit. Csak mentek. Már nem volt mit kérdezni. Nem voltak szavak (feloldódtak az éjszakai végtelen párbeszédben), nem voltak tettek, nem voltak gondolatok sem. Nem volt semmi. És a semmiben ők ketten. Egymásba fonódott testtelen létezéssel. Indultak. Mögöttük a presszó. És az éjszaka. Mögöttük a múltjuk. Kinek-kinek a magáé. Előttük a járda. Súlytalan, lebegő lépteik. Nem fogták egymás kezét. Még nem. Nem karolta át a vállát. Még nem. Nem hajtotta rá a fejét. Még nem. Csak mentek. Mint akik nem valahonnan, hanem valahová tartanak. Egymás mellett, de ösztönösen egymáshoz igazodó komótos léptekkel. Mint akik nem sietnek, mert már nem szökik előlük semmi. Ha megállnak, mozdulatlanul haladnak tovább valami felé. És ennyi volt. Semmi több. Csak minden, ami jött utána: együttélet, különválás, különélet, visszavágyás, miértek és nemtudomok, kezdjükújra, nembírommost, nembírjukmár, nembírjukmég, karácsony és újabb húsvét, megint húsvét és karácsony, hol az élet?, nem találom, nem találom, hol az élet?, közös élet, amivé lett, de talán majd, kezdjük újra,
újra kezdjük, s megint újra.”
