24. (javított fejezetszám)

Minden máshol volt, minden más volt Álomkórász másik álmában. Nem csak az eső a hó helyett, nem csak a kávéház, minden. Ült Álomkórász a kávéházban, nézte a feleségét, és arra gondolt, igen. Igen, itt voltunk. Nem a doktori után, hanem legelőször. És nyitva tartott egész éjjel. És eső esett, nem hó. Persze, a hajam is elázott. Csurgott a hajamból a víz, ahogy lehuppantam erre a kávéházi székre. Egész kis tócsát csinált itt a szék alatt. Gondolta, és végigsimított kopasz fején.

            Olyan ez, gondolta Álomkórász, mint egy átrendezett lakás. Mint amikor van egy lakás, ahol generációk éltek, nagyszülők, talán egy dédanya is, eldugva a cselédszobába, aztán meg szülők, akik odapottyantották porontyaikat, mielőtt más, saját lakásba költöztek volna. Meg egy nagybácsi, az egyik hátsó szobában, akinek csodálatos lemezgyűjteménye van, az egész dzsessztörténet, de nem mindig lehet bemenni hozzá zenét hallgatni, mert titokzatos életet él, nőket hoz fel, akikkel ki tudja, mit csinál a zárt ajtók mögött. Talán zenét hallgatnak, talán csak táncolnak. Vagy valami mást. A nagypapa mindenesetre nagyon szeretné tudni, mert néha odasettenkedik a zárt ajtóhoz és fülel. De szegény már nem hall semmit, mert süket, elvitte a hallását a háború. No meg az élet. A nagypapa ilyeneket mond, s akkor az unokák az életet egy kiscicának látják, mert az viszi el a dolgokat, a tejfelt, a kisgyerekek nyelvét, a nagypapák hallását. Igen, az élet egy kiscica, összegömbölyödve fekszik a sarokban, és dorombol, ha jól ér hozzá az ember. De ha rosszul, akkor fúj és karmol. Vigyázni kell az élettel. Ott állt a nagypapa a nagybácsi szobájának ajtajában, de hiába hallgatózott, nem hallott semmit, ezért zsörtölődve visszament a szobájába. Csak akkor jött elő, amikor meghallotta, hogy a nagybácsi kíséri ki a hölgyvendégét, akkor előjött, mert bizonyos dolgokat a nagypapa is meghallott, kiment az előszobába, mintha vécére készülne, és ha tehette megcsipdeste a nagybácsi hölgyvendégének a fenekét.

            Ilyen volt ez a lakás, benne generációk bútoraival, a nagypapa karosszékével, ami olyan volt, mint egy trónus, és még a nagypapa nagyapjáé volt, vagyis az ükpapáé, de az unokák nem tudtak mit kezdeni az ükpapával, nem értették, ki ő, csak azt tudták, hogy van róla egy megbarnult fénykép, amelyen a trónusban ül egy ismeretlen ház tornácán, körülötte egy különös kerttel, vagyis azzal a fényképdarabbal, amelyen egy különös kert részletei, cserepekbe ültetett pompás virágok és egy almafa látható, ott ül az ükpapa, vagyis az a valaki, akit ükpapának hívnak, kerek, drótkeretes szemüvege van, ijesztően vizenyős tekintete, és hosszú fehér szakálla, mint a nagymama meséiben lévő ótestamentumi prófétáknak, vagy magának az Úristennek. De volt a lakásban mindenkitől valami, a nagybácsitól poszterek a falon, a szobájában, ahonnét már rég elköltözött, poszter egy erdőmélyről, amelyben esténként, ha az ember lefeküdt az ágyba, el lehetett veszni, be lehetett surranni ebbe az erdőbe, mint egy kínai festő képébe, át lehetett ugrani a gyérvizű kis patakon, s eltűnni a bokrok és fák között. Volt egy másik poszter is, ami főként a kamaszfantáziát ihlette meg, bár ki tudja, talán a felnőttet, sőt a nagypapáét is, mert ezen a poszteren egy meztelen nő sziluettje látszódott, egy tökéletes testű nőé, aki ily módon többet mutatott magából, mintha mindene jól látható lett volna, mint a nagybácsi újságjaiban lévő nők képein, amelyeket egy fiók rejtett, de persze nem eléggé, a turkáló kamaszkezek elől. De volt más is. Fotelek, székek, ágyak, amelyeken ez ült és az ült, a nagypapa egy hajnalon, amikor Álomkórász, az első válása után, külföldre utazott, s már elindult a repülőtérre, de a nagypapa azt hitte, még visszajön, s beült a fotelba és csak várta, várta az unokáját, tán még most is várja, Álomkórász mindenesetre azóta sem dobta ki a fotelt, egyetlen lomtalanításnál sem, holott már le volt törve a karfája, nem dobta ki, mert nem dobhatta ki vele együtt a benne ülő nagyapját is. Volt rekamié, amin meg a nagymama ült minden reggel, amikor már csak járókerettel tudott járni, ott ült és várta a reggelit, amit Álomkórász készített neki, kását szilvalekvárral, hogy jó legyen a nagymama emésztése, s reggeli után átülhessen a szobabudira. Ott volt a szobabudi is, immár nagymama nélkül, mert a nagymama egy otthonba költözött, majd onnan is tovább, ki tudja, hova. Ilyen volt ez a lakás.

            S aztán ezt a lakást átrendezték kegyetlen kezek. Ki tudja, kinek vagy kiknek a keze. Álomkórász egy reggel úgy ébredt, hogy volt lakás, meg nem is. De nemcsak a dédmama és a nagyszülők holmijai hiányoztak belőle, hanem más is. Mintha valaki összepakolta és elvitte volna a lényegét. Nem maradt más, csak néhány kardigán a fogason, egy-két pár női cipő a hozzávaló lábak nélkül. Néhány cetli, kézírással. Fényképalbumok. És egy különös, molyrágta, alpaka gyapjúból készült köntös, amely ott lógott egy szegen, a hálószobában. Álomkórász abba bújt azon a reggelen, amikor valaki átrendezte a lakást, belebújt, mert didergett. És nézte ezt a lakást, ahol már semmi nem volt a helyén, vagy legalábbis azon a helyen, amelyet egykor a tárgyak birtokoltak, már semmi nem emlékezetett az egykori együttélésre, hogy annál inkább emlékeztessen rá. Mert csak az van igazán, ami elmúlt.

            Ilyen ez, gondolta Álomkórász. Minden másképp van. Nem az a kávéház, hanem egy másik. Nem március, hanem október. Nem hó esik, hanem eső. Igen, esik az eső.