25.
Esik az eső. Egy fiatalember megy a sötét utcán, feltűrt gallérral, az esőben. Talán regényhős, talán csak egy beszély egyik szereplője, talán álomlovag. Az elbeszélésnek ezen a pontján nem tudhatni még. Fontos az eső. Fontos, hogy eső legyen. Semmiképpen sem hó. Eső és október, a hó és a március helyén. Az olvasónak talán nem világos még, hogy miért fontos ez, de talán minden kiderül. Talán fény derül arra is, miért nem egy körúti kávéház felé tart a fiatalember, aki talán már nem is annyira fiatal, de mivel leírtuk, már mindenképpen az. Vigyázz, Olvasó, nem valóság, amit olvasol! A valóság az más. A valóság tünékeny, mint az októberi napfény. Mint a márciusi hó. A fiatalember hát fiatal, s feltűrt gallérral siet az esőben, mint egy valódi regényhős. A sötét utcán megy, mely utca sötét a felhős égtől, de az estétől is. Igen, nézz körül, Olvasó, már este van. Sötét októberi este. A fiatalember, aki befordul a sarkon, a Károlyi-kert mellett, mely ezen az esteli órán már zárva van, nem lehet átszelni, mellette kell elhaladni a járdán, ami hosszabbá teszi az utat, s ez bosszanthatná is hősünket (igen, a feltűrt gallérút), de őt éppen semmi sem bosszantja, a zárva talált kert éppannyira nem, mint az eső, mely vigasztalanul szakad, egyik sem bosszantja, mert nem bosszanthatja semmi. Vannak pillanatai az életnek, amikor az ember a felhők fölött jár, hiába jár alattuk, és egy zárt kertnek éppúgy örül, mint a hűvös októberi esőnek. (Ne higgy annak, amit olvasol, Olvasó, senki nem örül a hideg esőnek, sem egy zárt kertnek, ami lerövidíthetné az útvonalát, legfeljebb nem foglalkozik vele. Ám a történet szempontjából most fontos, hogy a hős mindennek örüljön. Tehát örül neki és punktum. Ami pedig a „felhők fölött jár” kifejezést illeti…- nos, némileg talán necces, de jobb nem jutott az író eszébe, nézzük el neki.) Örül hát a fiatalember is, és megy, caplat rendületlenül az esőben, s közben nézi az utcalámpák fényében felderengő patinás házakat, melyek a kertet övezik, és arra gondol, hogy talán ezen a pontján lakna legszívesebben a városnak. Nem is sejti, mert még nem sejtheti, hogy pontosan ez a gondolat jár egy fiatal nő eszében valahányszor a Károlyi-kert mellett halad el, sőt valójában azt is állíthatnánk, hogy ez a gondolat igazából nem a fiatalemberé, hanem ezé a nőé, aki ebben a pillanatban éppen erre a fiatalemberre vár a Károlyi-kerten túl, egy kávéház előtt, s a fiatalember az ő gondolatait gondolja, ahogy hónapok vagy évek múlva megismeri őket tőle, amikor egyszer a Károlyi-kertnél sétálnak majd, vagyis bizonyos jövőbeli gondolatokat gondol most el a múltban, ami természetesen lehetetlen lenne, ha egy regény (vagy beszély) ismerne lehetetlent. Ám nem ismer, ugyanúgy, ahogy a valóságot is másként ismeri. „Szeretnék itt lakni”, gondolja a feltűrt gallérú fiatalember, ahogy befordul a Károlyi-kert mellett, hogy nemsokára kiérjen az Egyetem térre, melynek sarkából már látszik a kávéház és látszik az előtte álló, esernyős női alak.
