33.
Ott. A kávéház előtt. És nem csak annak van előzménye, aminek látszólag nincs. Nem csak egy olyan találkozás előzmény, amely során látszólag nem történt semmi. (A nő meséli majd el, hogy járt bent az iskolában még nyár elején, amikor az igazgatóval kellett találkoznia. S akkor összefutottak a titkárság ajtajában. Ő éppen szakítófélben volt az akkori barátjával. Az egész állásinterjúhoz semmi kedve nem volt, egy végigveszekedett éjszakáról érkezett, kisírt, kialvatlan szemmel. Beszélt az igazgatóval, aki nem tudott semmi biztosat ígérni, csak azt, hogy elteszi a telefonszámát, s majd értesíti augusztus végén, ha az egyik kolléganő tényleg elutazik külföldre a férje után, ami még egyáltalán nem biztos, tette hozzá a szikár szemüveges férfi, nem biztos, mert, egy pillanatra elhallgatott, mintha egy bizalmas információt akarna közölni, de aztán csak ennyit tett hozzá, mert nem biztos. Majd értesítem. Bazdmeg, gondolta akkor magában, cseppet sem nőiesen, de az egész lénye nem volt akkor nőies hangulatban, a barátja azt akarta, hogy költözzenek össze, de arról hallani sem akart, hogy gyerekük legyen, pedig már több éve voltak együtt, és ő elérkezettnek érezte a pillanatot, valami csengőféle megszólalt benne, aminek nem biztos, hogy a gyerekhez volt feltétlenül köze, nem a születendő arctalan hüvelykmatyi verte benne a csengőt türelmetlenül, mint ahogy később megértette, hanem provokáció volt ez tulajdonképpen, amit akkor maga sem értett, provokáció egy ember, egy férfi, egy helyzet ellen, amelyben nem érezte jól magát. Végigveszekedték, végigvergődték az éjszakát, két csökönyös lény, s csak hajnalban aludtak el, megoldás nélkül. Reggel úgy ébredt, mint a halála után. Ez jutott eszébe, ez a versrészlet, és annyira találónak érezte, hogy le is szedte a kötetet a polcról, de aztán nem volt türelme hozzá. Mennie kellett, az állásinterjúra, mert a régi sulijából el kellett jönnie, visszatért gyesről a kolléganője. És akkor, a megbeszélés és az igazgató bizonytalan ígérete után, ahogy lépett ki a titkárság ajtaján, belébotlott. Konkrétan, egy pillanatra össze is ütköztek, bocs, mondták mindketten, de aztán mentek tovább, ki-ki a maga dolgára, az egésznek nem lett volna jelentősége, ha el tudta volna felejteni. Teljesen értelmetlenül járt az eszében még egy ideig, ahogy kifordult az épületből, a metró felé, és pár pillanatig nem az igazgatón, az új állás lehetőségén s főként nem a szakításon gondolkodott, hanem ezen az alacsony, gyér hajú, szemüveges palin, s csak a mozgólépcsőn jött rá, hogy azért, mert emlékeztette valakire. Egy regény egyik szereplőjére emlékeztette, egy regényíróra, egy különös, de számára maradandó figurára, akit így képzelt el. Vagyis a saját képzelete egyik teremtményére emlékeztette. Ő az, gondolta akkor önironikusan, ahogy a szerelvényre várt a peronon, vagyis én, vagyis a fantáziám gyümölcse, valaki, akit én teremtettem, s mégis él, vagyis épp azért, nincs ebben semmi rendkívüli. Ettől megnyugodott, és el is felejtette az egészet. Azt hitte, hogy elfelejtette. S csak akkor jutott újra eszébe, amikor az állást megkapta, s az alakulóértekezleten megpillantotta őt. Ám akkor, ott, a metróban, nem gondolt rá többet. A gyerekre gondolt, aki nem fog megszületni, a barátjára gondolt, a szakításra. Ami aztán mégsem történt meg. Akkor nem.)
