52.
Egy elsöprő szerelem kezdeti időszakának legfőbb jellemzője az időtlenség.
Ez nem fellengzős és könnyű kézzel odahajított állítás, hanem tény. Bergson elméletének gyenge pontja az objektív idő fogalma. Nincs objektív idő, az idő teljes mértékben tudati képződmény. S ha a tudat módosult állapotba kerül, úgy az idő is módosul, adott esetben megszűnik. Nem csak az idő szűnik meg, az érzelmek is megszűnnek. A szerelem nem érzelem, a szerelem robbanás. Olyan kémiai reakció, mint ami egy lombikban történik egy kísérlet során, egy bombában atomtámadáskor, vagy egy agyban a bipoláris zavar depresszív fázisában.
Volt Álomkórásznak egy ismerőse, elragadó nő, legalábbis Álomkórász szemében, életenergiától duzzadó, két gyermek édesanyja, s egy boldog férj társa. Lehet, hogy nem volt a férje annyira boldog, lehet, hogy ő sem volt életenergiától duzzadó, miként a két gyermek sem volt az övé, legalábbis nem a testéből jött e világra. Álomkórász számára azonban sokáig a korábbi mondat meghatározása volt irányadó. Azt látta ezen a nőn, hogy kirobbanóan vidám, teli szájjal életélvező és alkalom adtán nem hord bugyit (ez utóbbit egy balatoni strandon látta, amikor a nő könnyű kis nyári ruhájában hetykén átlendült egy pad fölött, ruhája meglibbent s bizonyos testrészei, melyek a tizenéves Álomkórász kamaszfantáziáját huzamosabb ideje foglalkoztatták, úgy villantak elő, mint egy zavaros éjszakai álom nappali manifesztálódásai). Az életet látta ezen a nőn, az életet, amely akkoriban Álomkórásznak ilyen feltétlennek tűnt: derűsnek, harsánynak és pucérseggűnek – ami éppen az ellentéte volt egy kamaszfiú melankolikusan csendes és női idomokról ábrándozó lelkivilágának. Az élet szimbóluma volt számára ez a nő, az élet többi női szimbólumai között (fantáziájának útja női jelképek erdején át vitt a nagy, sötétlő női jelkép felé).
Egy januári reggelen, sok-sok évvel később Álomkórász fölhívta a barátját, aki azelőtt a barátnője volt. Épp abban a fázisban jártak, amikor nem beszéltek ugyan sokat telefonon (és másként sem), de ha fontos volt, beszéltek. Ezúttal fontos volt. Álomkórász úgy érezte, fel kell hívnia a barátját, aki az ilyen januári időszakokban fényhiánytól szenvedett, és képes volt lyukat ásni a lelke legmélyére, hogy megpróbáljon elrejtőzni önmaga elől.
Álomkórász fölhívta a barátját, és elmesélte neki a nő történetét. Nem a kirobbanóan életvidámat, nem a teli szájjal életélvezőt, még csak a bugyi nélkül ugrálósat sem. Azt mesélte el, amit aznap reggel tudott meg. Hogy az erdőben találtak rá, egy üres vermutos üveggel mellette, gyógyszerekkel a szervezetében. Hogy aznap reggel még kirobbanóan életvidám volt (vagyis mégiscsak szóba került ez), de délutánra eltűnt. Reggelig keresték. Álomkórász nem tudta, hagyott-e búcsúlevelet. Ezt hívják kémiai robbanásnak, ami bekövetkezhet az agyban a bipoláris zavar depresszív fázisában. Mint az atombomba, csak épp egy emberi testben. Mint a mindent elsöprő szerelem. Egy anyagból vagyunk a boldogságunkkal és a gyötrelmünkkel, s a kettő gyakran keveredik, mint pernye a szélben.
