58.
- Vettük egyáltalán Chateaubriand-t az egyetemen?
- Fogalmam sincs, hogy ti vettétek-e, mi igen. Csak éppen nem olvastam el. Az ember belefullad az ilyen szerzőkbe. Életemben nem aludtam el könyvön, de a Mémoires-on igen. Pedig magyarul próbálkoztam vele, de úgy se. Úgy ébredtem másnap reggel, hogy ég a kislámpa, rajtam a szemüveg, a könyv meg az ágy mellett hever a földön. Súlyos ébredés volt. Mintha az egész francia irodalomtörténet pislogott volna rám szemrehányóan az el nem olvasott köteten keresztül. Ott ült Hugo, aki céljául tűzte ki, hogy Chateaubriand lesz vagy senki más, ott ült Flaubert, akin ugyan átrágtam magam egyszer, legalábbis a bővérű nőn, de joggal gyanakodott, hogy mindig is untam, ott ült Balzac, aki vérig volt sértve, hogy az egész emberi színjátékából egyedül a Goriot-t voltam képes úgy, ahogy megemészteni, és ott ült Stendhal, aki meg nem akarta elhinni, hogy ha a többieket nem, őt ugyan miért. Szörnyű érzés volt, különösen, hogy pár nap múlva szigorlatoznom kellett. Hát nem is mentem át elsőre, az biztos…
- Akkor mért Chateaubriand?
- Mert breton. Meg mert olyan szépen ír róla a drága jó Szerb Tóni, hogy az embernek szinte kedve támad elolvasni a műveit, ha nem tudná, hogy olvashatatlanok.
- Hülye vagy. Nem azok.
- Ezt úgy mondod, mintha olvastad volna őket.
- Szégyellem is magam érte. De nem lehet mindent elolvasni.
- Valóban nem. Például Chateaubriand-t sem.
- És mégis megteszed motívumnak.
- Mert rá van szükség. A derék François-Renére, aki minden avultságával együtt is jó fazon. Breton nemes, nemes érzésekkel és böcsületes életművel. Ez kell nekem, hogy a hősnő tanulmányozhassa. S főként, hogy elmehessen érte Rennes-be.
- Vagyis Rennes a valódi motívum, nem a vicomte.
- Persze. Tőlem akár Zola vagy Montesquieu is lehetett volna breton. Csak az legyen.
- Mért olyan fontos ez a Bretagne?
- Már mondtam. De főként, mert… - hogy is mondja a francia? Ça fait rêver. Ezért.
