76.

Ha majd eljön az ideje. Az olyan élet, amely a feltételes jövőben teljesedne ki, megreked a jelenben, mint eldugult lefolyóban a víz. Gyűlik, gyűlik, míg egyszerre kiönt. De előbb gyűlik és szennyesedik hosszasan.

            Simó és Juli nem azért fontos, mert patetikus jelentéstartalmat hordoz, hanem mert a két virtuálisan született gyerek létezésének szimptomatikus üzenete van. Játéknak indult az egész, s voltaképpen meg is rekedt a játéktartományban, ahogy Samu, a plüssmackó is ott rekedt meg. Mégis volt ebben valami többlet. Samut a férfi vette a nőnek, egy születés- vagy névnapra, egy bevásárlóközpont egyik játékboltjában. Volt ott több Samu is, egész Samu-széria, pirinyótól a böhömnagy, a valóságosnál is nagyobb kölyökmackó méretűig. Volt valami megejtő ezeknek a mackóknak a megmunkáltságában. Nemcsak a tekintet, amely zavarba ejtően szívfacsaró volt, legalábbis serdülőlányok és érzékeny lelkű, gyermektelen házaspárok számára, hanem a foltozott ruhát idéző, szürke plüssbunda. Ilyen volt az első Samu, amely lábát, vagy ülőmackó lévén még inkább farát a lakásukba betette. A széria közepes méretű darabja volt ő, akit aztán követett kulcstartónagyságú és kisgyerekre emlékeztető példány is. Többen voltak a Samuk, és lényeges szerepet töltöttek be a házasság kezdeti idejében: nem egyszerűen gyerekek voltak, hanem az érzelmi kommunikáció fontos eszközei. Rajtuk keresztül üzentek egymásnak, apró cetlis üzenetek formájában, kitüntetett alkalmak (utazás utáni hazaérkezés, évforduló) vagy érzelmi válságok idején. „A mama elment. Azt üzeni sajnálja, de ez így nem mehet tovább. Ha nem történik valami, végleg el fog menni, mert nem bírja, ha korlátozni próbálják a szabadságát. Szereti a papát, de a szeretet tartalékai nem végtelenek.”, írta Samu egy veszekedés után, hogy aztán így válaszoljon saját magának: „A papa sajnálja. Tudja, hogy nem jó korlátozni a szabadságot, ám úgy érzi, néha mégis szükség lenne rá. De ígéri, oda fog figyelni arra, hogy ez a mamának ne legyen rossz. Hogy mindkettejüknek jó legyen. A szeretet tartalékai nem végtelenek, de odafigyeléssel nehezen kimeríthetők.”

            Nem kell a szerepjáték lélektanilag valóban létező jelentőségénél nagyobbat tulajdonítani mindennek, de annyi biztos, hogy volt valami pótlékjellege az egésznek már házasságuk viszonylag kezdeti szakaszában. Nem volt ez rossz pótlék, de mégis olyan volt egy kicsit, mint amikor az ember rászokik a koffeinmentes kávé fogyasztására, amivel lényegében csak silányabb szenvedéllyel helyettesít egy valódi szenvedélyt. Aztán egyik pillanatról a másikra a Samuk nem kerültek elő többé a sarokból, a porfogó tárgyak reménytelenségében rekedtek meg. Nem volt szükség már rájuk, mert a férfi és a nő a párkapcsolat egy újabb szintjére lépett, ahol a kézzelfogható jelképnél nagyobb helyet tölthetett be a képzeletbeli. A behelyettesítés szerepét a virtualitás kifinomultabb eszköze vette át. Így született meg Simó és Juli, hogy valódi megszületésük ezáltal a jelen konkrétságából a feltételes jövő absztrakciójába kerüljön át.