87.
A férfi pár perccel a vonat érkezése előtt ért az állomásra. Kis állomás volt, düledező bakterházzal, mely már évek óta nem látott baktert, jegyet is a vonaton kellett váltani. Valójában az egész állomás csak arra szolgált, hogy ne minden vonat robogjon keresztül megállás nélkül a néhány házból álló településen. A település fölött magasodott a hegy, ahonnét a férfi érkezett. Nem volt több tíz percnél, amíg az erdő aljában megbúvó parasztházból, ahol a nyarat töltötte, lekocogott az állomásra. Odaért, álldogált egy keveset, és már hallotta is a vonatfüttyöt.
A lány az utolsó kocsiból szállt ki. Pontosabban onnét ugrott le a meglehetősen magas vonatlépcsőről a meglehetősen mélyen fekvő peronra, illetve arra a sóderral gyéren behintett, gizgazos területre, ami peronként szolgált. A vonat közben elindult, de a lány még nem ért oda a férfihoz. „Mindig ezt csinálja”, gondolta a férfi, „neki mindig az utolsó kocsiban kell utaznia, és megérkezés után is ráérősen szöszmötölni, hogy már mindenki leszálljon, mire ő összeszedi magát.” Pedig ezen a kis állomáson most senki nem szállt le, csak a lány, és szép komótosan sétált a férfi felé.
- Szia.
- Szia. Hogy utaztál?
- Jól.
- Nem voltak sokan?
- Nem. Alig valaki. Hétköznap kevesen utaznak.
- Igaz, de nyár van.
- Mégis.
A férfi elvette a lány csomagját és ballagni kezdtek kifelé az állomásról, az országút felé. A férfi arra gondolt, hogy akkor most fölsétálnak a házhoz, összedob valami vacsorát, esznek, és aztán szeretkeznek. Vagy előbb szeretkeznek, és aztán esznek. Ahogy jön. Már ha jön, egyáltalán. „Nem szabad türelmetlennek lennem. Szemrehányónak meg végképp nem. Sértettnek. Egy a fontos, nem szabad megsértődni. S ha már megsértődtem, nem szabad mutatni.”
A lány arra gondolt, mennyire meleg van. Egész úton undorodott a koszos fülkétől, és egy idő után úgy érezte, hogy a kosz ragadós kulimászként vonja be a testét, és szép lassan saját magától is undorodni kezdett. Semmi másra nem vágyott, mint egy fürdésre. De a házban csak egy rossz zuhany van, amiből alig csorog a víz.
- Menjünk előbb a strandra – javasolta a lány. – Iszonyú meleg van. Ráérünk utána is hazamenni. Szívesen úsznék egyet.
- Most? – hökkent meg a férfi, de rögtön eszébe jutott, hogy türelmesnek kell lennie. Már három hete vár erre a pillanatra, nem szabad elrontania. Három hét. Igaz, mi ez a mögöttük lévő egy évhez képest.
- Ahogy akarod – mondta a férfi és a hegyi út helyett elkanyarodtak az országút felé.
Az országúton egy-másfél kilométerre volt a strand. Legalábbis amióta megszüntették a kempinget, és a régi strandbejáratot odébb helyezték. Nem is volt ez igazi strand, nagy gyepes partrész volt, amit úgy-ahogy rendben tartottak a helybeliek, amióta az önkormányzat levette róla a kezét. Nekik viszont ez volt a strand. A lánynak néhány éve, amióta férjhez ment a férfihoz, a férfinak pedig, amióta az eszét tudta. Gyerekkora óta mindig itt nyaralt, a hegytetőn lévő házban, ahonnét könnyed sétával le lehetett menni a tóhoz. Az állomásról viszont nem volt annyira könnyed séta, az országút mellett kellett menniük, a bicikliúton, lábuk alatt az egész napi hőségtől izzó aszfalttal, s közben arra figyelni, hogy az időnként feltűnő biciklisták ne gázolják el őket.
- Tele van a hócipőm a bringásokkal – mondta a férfi, amikor már a harmadik miatt kellett félreállniuk.
- Igazuk van – mondta a lány – Bicikliút.
- Persze, - dohogott a férfi – mindenkinek igaza van, csak nekem nincs, aki gyalogos vagyok.
- Erről a biciklisták igazán nem tehetnek – mondta a lány, és közben arra gondolt, hogyha a férfi tudna biciklizni, akkor most nem kéne caplatniuk a hőségben. A kollégájára gondolt, aki elhívta biciklitúrázni, de ő persze nemet mondott, hiszen az egyetlen hét szabadságát itt tölti a férfival. Pedig milyen szép emlékei vannak a régi biciklitúrákról, amikor még egyetemista volt és nyaranta eljártak ide-oda, többször megkerülték ezt a tavat is.
Közben odaértek a strandbejáróhoz. Vele szemben nyílt a kis ösvény, valójában csatornajárat, amelynek felhőszakadások idején a hegyből lezúduló esővizet kellett elvezetnie, de remek rövidítő út volt a helybeliek számára, amióta a strandbejáratot áthelyezték. Ám most még nem a hegyre mentek, a strand irányába fordultak, és a kapun áthaladva hosszan sétáltak a tópart felé.
- Van idén büfé? – kérdezte a lány, aki közben megszomjazott, és már elfogyott az útra hozott ásványvize.
- Nincs – felelte a férfi – Betiltották.
Évek óta folyt a harc a strandért, amit egyes pletykák szerint az önkormányzat eladott egy vállalkozónak, aki villaparkot akar rajta építeni, de a helybeliek ellenállási mozgalma egyelőre meghiúsította ezt a tervet. Előző évben egy büfést is sikerült ide szervezniük, kis bodegával, amiben hűtött sört és üdítőt lehetett kapni, de az önkormányzat, nyilván bosszúból, idénre már nem adott ki rá engedélyt.
- Remek – mondta a lány – és a strandot mikor tiltják be?
- Amint tudják – felelte a férfi, és arra gondolt, milyen lesz a falu strand nélkül. Milyenek lesznek a nyarak strand nélkül. Gyerekkorában itt nem volt semmi, csak tópart, ahová szabadon lehetett járni. Aztán fölépítették a kempinget, s attól kezdve belépőt kellett fizetni, a helybelieknek kedvezményeset, de mégiscsak belépőt. Most már nincs kemping, nincs belépő sem, de lehet, hogy strand se lesz.
A tópartra értek, ahol az alkonyati óra ellenére még elég sokan voltak. A férfi lerakta a lány csomagját, majd lerúgta a szandálját. Neki elég volt ennyit készülni, eleve fürdőnadrágot viselt. A lány előszedte a bőröndjéből a fürdőruháját, majd elvonult a strand egyetlen épületébe, a mosdóba, és átöltözött.
- Milyen a víz? – kérdezte a férfitól, amint a tóba vezető lépcső felé mentek.
- Mindjárt meglátod.
- Tegnap milyen volt?
- Mit tudom én.
- Nem jöttél le fürdeni?
- Tudod jól, hogy nélküled nem jövök le fürdeni.
- Ekkora hőségben sem? Hihetetlen vagy…
- Hihetetlen, de vagyok.
A víz meleg volt, már-már túlságosan is az, de a lánynak így is nagyon jól esett. Víz volt, érezte, ahogy azonnal oldani kezdi le róla a szutykot. Gázoltak befelé a tóba, majd szinte egyszerre vetették bele magukat. A lány erősen kezdett tempózni, mint egy hivatásos úszó, pár pillanat alatt elhagyta a férfit. Szüksége volt ezekre a mozdulatokra, a tó mindig kihozta belőle, kislánykorában évekig úszott. Hatalmas csapásokkal szelte a vizet, majd lassított és visszanézett a férfira, követi-e. Követte, de lassan. „Azelőtt”, gondolta a lány, „mindig versenyre akart kelni velem.” Hanyatt feküdt a vízen, mozdulatlanul lebegett, és eszébe jutott, hogy a kollégája folyó menti biciklitúrát szervezett. Jó lenne egyszer kipróbálni, milyen lehet gyorssodrású folyóban úszni. Veszélyes, de izgalmas.
Közben a férfi is odaért. Odaúszott a lány mellé, és arra gondolt, milyen jó lenne végigsimítani a testén. Három hete nem érzett a kezében női testet. Voltaképpen egy éve. De aztán nem simított végig, hanem a part felé fordult és a hegyet kezdte nézni.
- Egyértelmű. Fekvő elefánt.
A lány belement a játékba.
- Ugyan már – mondta – Alvó törpe.
Évek óta játszották ezt. Valamikor valamelyikük kitalálta, hogy a hegy a vízből nézve olyan, mint egy pihenő elefánt. Mire a másiknak az jutott eszébe, hogy inkább egy hanyatt fekvő törpére hasonlít. Ezen aztán lehetett vitatkozni, a viták pedig vízi csatába torkolltak, egymást átölelve birkóztak, amíg ki nem fulladtak a nevetéstől.
- Dehogyis. Elefánt.
A férfi arra gondolt, hogy ennyit megérdemelt. Három hetet. Talán még az egy évet is. De most itt a lány, végül csak eljött, vele tölti a szabadságát. Egy hét. Nem sok, de végtelennek tűnt. Hét végtelenül hosszú nap. Annyiszor jönnek majd le a strandra, ahányszor csak a lány akarja. És naponta többször is mélyen beúsznak majd a tóba, és nézik a hegyet, ami olyan, mint egy fekvő elefánt.
- Mondom, hogy törpe.
A lány a biciklitúrára gondolt, amire nem ment el. Pedig a kollégája nagyon erősködött. Többször rátelefonált munka közben, aztán egyszer át is jött az irodájába, leült az asztala mellé, és csak mondta, csak mondta a magáét. Ő próbált úgy csinálni, mint aki nem figyel rá, de érezte, hogy nem tudja átverni. És volt egy pillanat, amikor a kolléganője kiment, a kollégája pedig fölállt, odalépett szorosan mellé, mint aki épp csak belepillant valamibe, amivel ő foglalkozik, neki eszébe is jutott, hogy: hé, hiszen ez a privátszféra megsértése, de közben, ahogy összeért a karjuk, bizsergés futott végig a testén. Aztán megszólalt a telefon, és magához tért. „ Még jó, hogy nem mondtam igent. Mit képzel az a pasi magáról?”, gondolta a lány, és anélkül, hogy a férfira nézett volna úszni kezdett a part felé, mely fölött ott magasodott a hegy, ami most – legalábbis neki úgy tűnt – nem hasonlított sem törpére, sem elefántra. Egyszerűen olyan volt, mint egy hegy.
