Mit számít bármi, ha én ugyanaz vagyok,
mondatja velem Milton és a Sátán,
megélek én akár a jégnek hátán,
mert nem változtathatnak rajtam a fagyok.
Tél lesz és csend lesz és hó lesz és majd más nem,
álomnak is rossz, de valóság talán,
feneketlen mélység kerül majd alám,
és fölülem nyomtalan eltűnik a menny.
De mégis, mégis én ott leszek a nincs-ben,
az én az én marad, erősebb a nem-nél,
és ha már köröttem többé semmi sem él,
nem lesz immár remény, nem lesz immár hit sem,
akkor is ott lesz majd egy törpe gyenge lény,
aki elmondhatja önmagáról: „Én”.
