ELSŐ ÚT
1.
Egy májusi reggel Kollarik korán indult el a belvárosból, mert a nagymama előző este elesett az idősek otthonában.
Remetemagdolna búcsújáróhely a város szürkészöld-övezetében, nem messzire Havasvölgytől. Ott lakott a nagymama egy nyugdíjas pedagógusszállón, amióta a családi tanács úgy döntött, nem tudják tovább vállalni a felügyeletét a hatalmas belvárosi lakásban, ahol évszázadok óta élt. Egész pontosan Kollarik nem vállalta tovább a nagymama felügyeletét, mert a nagymama az utolsó időkben többször is elesett – főként azóta, hogy a nagypapa egy áprilisi délután végleg elesett az előszobában. Kollarik anyja éppen betoppant hozzájuk, kezében súlyos cekkerrel, amelyben ezt-azt cipelt a szüleinek, s ahogy belépett az ajtón, majdnem elbotlott az apjában, aki ott hevert a földön, fejével a felesége ölében, aki reszkető ujjaival gyámoltalanul simogatta a férje homlokát. Kollarik anyja éppen túl volt egy több hónapos időszakon, amikor szinte minden napját a hatalmas belvárosi lakásban töltötte, gyakran ott is aludt, mert a nagypapa többször elesett, összetörte magát, aztán meg nem akart enni, olyan lett, mint önmaga kísértete, amilyennek Kollarik egyszer álmában látta. Ezért, amikor Kollarik anyja megpillantotta az apját a földön, arra gondolt: nem. Ő még egy ilyen időszakot nem bír ki. Aztán megértette, hogy nem kell több ilyen időszakot kibírnia, legalábbis az apjával biztosan nem. És akkor, első zavarában, az ajtóban állva, még mindig cekkerrel a kezében, azt mondta az anyjának, hogy ne sírjon. Pedig a nagymama nem sírt. Egészen addig nem sírt, amíg meg nem érkeztek a hullaszállítók, és hordágyra nem rakták a nagypapát. És akkor is csak egy pillanatra. Épp csak kibuggyantak a könnyei. Tűszúrástól néhány vércsepp. Pedig a hullaszállítók sokára jöttek. Addigra összegyűlt az egész család. Vagy legalábbis a fele. Az a fele, amelyik épp össze tudott gyűlni. Bevitték a nagypapát a nagyszobába, lefektették a díványra, és várták a hullaszállítókat. Hallgattak. Aztán a nagypapához méltatlannak érezték a csöndet, mert a nagypapa soha életében nem tudott hallgatni, és halkan beszélgetni kezdtek. Beszéltek erről, beszéltek arról, hogy arról, ami van, ne kelljen beszélniük, s egyszerre – észre sem vették – a nagypapa történeteit kezdték felidézni. Azokat a történeteket, amelyeket a nagypapa egy életen át mesélt – tán meg sem élte őket, csak megszülettek a fejében, s életre keltek a szavaiban. Mesélte, mesélte ezeket a történeteket, és már mindenkinek a könyökén jöttek ki, nagypapa nélkül betéve tudta őket az egész család. És most, amikor ott feküdt a nagypapa kiterítve a díványon, egyszerre maguktól megszólaltak a történetei. Aztán megjöttek a hullaszállítók, elvitték a nagypapát, a család is szedelőzködni kezdett, csak a nagymama maradt a hatalmas belvárosi lakásban, meg Kollarik anyja, aki ott töltötte az éjszakát.
