2.
Aztán egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie Kollarik apjához, s hogy a nagymama ne maradjon mégsem egyedül (pedig a nagymamán egyáltalán nem látszott, hogy zavarná a magány, sőt mintha egyenesen kereste volna, külön, magányra szabott törzshelye volt a konyhában a tűzhely előtt, s ennyiben mit sem változott a helyzet a nagypapával töltött életéhez képest), végül Kollarik költözött a hatalmas belvárosi lakásba. Úgy is mondhatnánk: visszaköltözött. Hiszen lakott ő már ott, valamikor réges-régen, de legalábbis néhány évvel azelőtt. Mégpedig nem is egyedül lakott ott, s ezalatt nem csak a nagyszülőket kell értenünk. De aztán egyszer csak egyedül találta magát, s neki nem volt olyan magányra szabott törzshelye a tűzhely előtt, mint a nagymamának, s ami lett volna, azt is elvette tőle a nagypapa örökké szóra éhes jelenléte. Ezért lépnie kellett. Egy akkorát kellett lépnie, hogy túljusson az előszoba küszöbén, és meg se álljon külföldig. Valahol túl hetedhét határon (mert akkoriban még voltak határok). Így egy időre (egy-két évszázadra) kiszabadult a hatalmas belvárosi lakásból, bevette magát egy kis külvárosi toronylakásba, valahová a tizedik és a csillagos ég közé, ahonnét csak akkor merészkedett le a mélyben odalent kanyargó folyó partjára, s onnét tovább az idegen nagyváros házai közé, amikor hetente két-három este kénytelen volt ellátni nyelvmesteri feladatait. A hatalmas belvárosi lakás pedig ottmaradt a nagyszülőkkel, s mindazzal a csönddel, ami a nagypapa hallgatóság híján elapadt szóbősége nyomán támadt benne.
Aztán a nagypapa elesett és elvitték a hullaszállítók, majd egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie, így Kollarik végleg lejött a messzeföldi toronylakásból, és visszaköltözött a nagymama mellé. Olyanok lettek, mint egy különös házaspár. Ahogy Kollarik egyik unokaöccse, az ötéves bölcs fogalmazott: „A Papa felesége a Mama, a Napáé a Nana, a Kokóé meg a Dédi.” (Kokónak becézték ugyanis Kollarikot a családban.) Ott éltek kettesben a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a nagypapa néha szembejött az előszoba-folyosón, de nem szólt többé egy szót sem, láthatóan durcás volt az őt ért sérelem miatt. (Mondhatnánk sérelmeket is, hiszen a nagypapa egy merő sérelemsorozatként élte meg az életét, vagy legalábbis ekként foglalta szavakba, és ezzel a szóba foglalással egyben elégtételt is vett a sérelmein, diadalmaskodott rajtuk, legalábbis a következő szóba foglalásig. Ám élete utolsó sérelmén, vagyis azon, hogy Kollarik otthagyta őt egy történet kellős közepén – a nagypapa mindig egy történet kellős közepén tartott -, és külföldre szökött előle, soha nem tudta teljesen túltenni magát.) Nem szólt a nagymama sem, mert tőle meg a nagypapa vette el a szavakat, valamikor a családi őstörténet kezdeti idején, amikor még Kollarik anyja is csak kimondatlan lehetőségként létezett. Nem szólt így továbbra sem, csak állt kitaposott őrhelyén a konyhában, a tűzhely előtt, és főzte a pacalpörköltet, a sztrapacskát vagy a pejslit, mint ezer éve mindig, a nagypapa kívánsága szerint, csak immár a nagypapa hiányzott ehhez a kívánsághoz. Így aztán Kollarik megette a jól megszokott ételeket, egy jól megszokott köszönömöt mormolt utána, majd elvonult a saját külön szobájába, a hatalmas belvárosi lakás túlsó felébe, ahova a nagypapa előszobában csoszogó lépései sem hallatszottak be. Így éltek ketten, amíg meg nem haltak.
