6.
Néhány megálló múlva azonban egyszerre ritkulni kezdett a tömeg. A metró elhagyta a városközpontot jelentő néhány megállót, és arrafelé tartott, ahonnét ebben az órában az ellenkező irányba igyekezett az emberek többsége. Kollarik is levegőt kapott végre, megmozgatta tagjait, nem okozott-e bennük maradandó károsodást az imént elszenvedett tömegközlekedési erőszak, hátát nekivetette az iránynak köszönhetően mozdulatlanságra ítélt ajtónak, és körülnézett. Pillantását végigjáratta a reggeli bávatagságban kókadozó utasokon, majd ösztönösen átnézett a két kocsit elválasztó üvegen, át az előttük haladó szerelvénybe.
Először nem látta meg. Illetve meglátta, de nem vett róla tudomást. Tekintete álmos fásultsággal elsiklott mellette. De aztán azonnal visszatért, megállapodott rajta, végigpásztázta és jelet küldött Kollarik tudatába. Nem volt kétség: ő az. Vagyis nem kétség nem volt, hanem volt egy érzés, amely minden ésszerűséget elnyomott. Nem a ruhája volt hasonló, köpött a ruhákra, tudta, hogy az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni, nem is az arca, az arc oly szeszélyes jószág, egyetlen arc van, amely valamikor belénk vésődött, és ezt hordozzuk örökre magunkkal – hanem a lénye. És a lénye ő volt. Ott ült magába roskadva az ülésen, mint annak idején a fotelban, amikor Kollarik bejelentette neki, hogy elválik a feleségétől és külföldre megy egy időre, és várta, hogy mondani fog valamit, de ő életében először nem szólt egy szót sem, csak ült a fotelban és egyszerre zsugorodni kezdett, olyannyira, hogy Kollarikot félelem fogta el, hogy a szeme láttára tűnik el a kartámlák között, ezért ijedtében megfordult és kiviharzott a szobából.
Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál. Kollariknak lehetősége sem volt pontosan szemügyre venni, mert megállt a metró, utasok szálltak le és föl, neki is odébb kellett lépnie, és mire visszafordult a túlsó kocsi felé, már nem volt ott. Kollarik gyorsan kinézett a peronra, hátha leszállt ő is, de az ajtók már záródtak, kéretett vigyázni, a szerelvény indult, az állomásfal mozgásba lendült, a hirdetések egyetlen szédítő színfolttá álltak össze, majd a külvilágot felfalta az alagút. Maradt az érzés, mintha titkos víznyelő nyílt volna a testében, valahol a gyomra helyén.
Ismerte ezt az érzést. Néha már kezelni is tudta. Uralkodni rajta, hogy a víznyelő ne őt nyelje el. (Ez kétszer történt addigi életében. Először egy bejelentés hatására, amikor valaki, pontosabban nem valaki, hanem egy nagyon is konkrét személy, közölte vele, hogy igényt tart az első feleségére. Ekkor tehát nagyon, sőt túlságosan, mondhatni zavaróan racionális oka volt. Nem is nyílt meg igazi víznyelő, csak afféle ócska kis emésztő, amiből inkább csak az elűzhetetlen szarszag megalázó emléke marad meg az embernek. Másodszor viszont évek múlva az elsőhöz képest, vagyis évekkel azelőtt, igazi jó mélylélektani irracionalitással, egy hétfői napon, ami aztán szépen úgy is maradt, múlhatatlan hétfői napként a víznyelő feneketlen mélyén, ahonnét szép lenne azt mondhatni, hogy kitartó búvármunkával evickélt elő, de valójában sosem volt többé benne bizonyos, igazán elérte-e a felszínt, nem rekedt-e meg örökre az eget élethűen tükröző legfelsőbb rétegekben.) Utoljára akkor sikerült valamelyest uralkodnia rajta, amikor egy-két héttel, hónappal vagy évvel a válásuk után, egy bevásárlóközpont élelmiszerrészlegén megpillantotta az első feleségét. Illetve egy nőt, aki bizonyos iratok és némely zavaros képzet tanúsága szerint valamikor az első felesége volt. (Akkor még a felesége, mert a másodikról még nem volt szó. Pontosabban szó volt, más nem.) Egy nőt, akit akkor már egy ideje (egy-két hete, hónapja vagy éve) nem látott, de akit azonnal fölismert. Mert ezer közül is. Pedig háttal állt neki. De van olyan látás, amely nem a szemmel történik. És akkor Kollarikban megnyílt a víznyelő. És félő volt, hogy őt is elnyeli. Így aztán, hogy ne várja tétlenül, valami fedezéket keresett. Egy dinnyerakást. Vagy hasonlót. Amely mögül biztonsággal lehet lesni a nő felé. A felesége felé. A volt-nincs felesége felé. És akkor a nő egyszerre megfordult. És nem ő volt. Még csak nem is hasonlított rá igazán. Mert van olyan látás, amely akkor is képes tévedni, ha nem szemmel történik. Ez azonban nem sokat változtat a víznyelőn. Mert a víznyelő, ha már egyszer megnyílt, csak hellyel-közzel foltozható be újra.
