7.
A metró megállt. A Moszkva Kálmán térre értek, ahol Kollariknak le kellett szállnia. Állt a peronon, és mivel nem volt tömeg, amely magával sodorhatta volna, némi tanácstalanságot érzett. Körülnézett, nem pillantja-e meg a leszállók között a másik metrókocsi szem elől tévesztett utasát, de csak a hirdetések bámultak vissza rá az állomás faláról. Nem volt mit tenni, elindult a mozgólépcsőhöz, amely magától értetődő természetességgel áramlott a felvilág felé.
A téren árusok sorfalán kellett áttörnie magát. Hímzett terítőket, sós perecet, cukorkákat és mindenféle bóvli széles választékát próbálták meglehetős agresszivitással rásózni a pillanat töredéke alatt, de Kollarikban az évek során olyan immunitás alakult ki a külvilág ilyen jellegű támadásaival szemben, amelyről szinte sejtelme sem volt. A metróból kilépve még azt hitte, rögvest szegényebb lesz néhány teljesen fölösleges tárggyal, ám egy-két perccel később azt vette észre, hogy a pénze is megvan, frissen vásárolt szemét sincs a kezében, és az árusok is új áldozatokra vetik már magukat a háta mögött. Ettől annyira zavarba jött, hogy hirtelenjében azt sem tudta, merre kell mennie. Pedig jól ismerte a teret. Nemcsak kamaszkorában szelte át ezer- meg ezerszer gimnáziumba vagy egyszerűen csak a városba menet, hanem amióta a szüleitől elköltözött, a rendszeres hétvégi családi ebédekre is mindig itt járt (a feleségével: jártak) keresztül. Most is elindult ösztönösen a buszállomás felé, de még idejében rádöbbent, hogy villamossal kell mennie. Aztán futni kezdett, mert a villamos éppen beérkezett a megállóba. Sikerült elérnie, fölugrania rá, megkapaszkodnia egy fogódzkodóban, mert a jelző máris szólt, becsapódtak az ajtók, a jármű nagyot rándult és elindult. Kollarik rendes helyet keresett magának egy ablaknál, és ahogy siklottak kifelé a térről, kinézett az ablakon. És akkor újra meglátta. A tér egyik szegletében, közvetlenül a sínek mellett füves-virágos rész volt, padokkal, amelyeket teljes mértékben elfoglaltak a hajléktalanok, megviselt ruházatú, megviselt férfiak és nők. Ott ült közöttük. A szájához kis műanyag kannát szorított éppen remegő kezekkel, pontosan olyat, amilyenben Kollarik annak idején a sarki zöldségestől úgynevezett „termelői” bort hordott haza, amelyről annyiszor állapították meg a közös étkezéseknél, hogy szőlőt maximum a zöldségbolt kínálatában látott, de azért fröccsnek jó, és remekül mulattak, amikor Kollarik elnevezte, az állítólagos termőhelyre utalva: „imrehegyi chablis”-nak. Ilyet ivott most is, vagy valami hasonlót. A kanna szájából mellébuggyanó folyadék végigcsorgott gyérszálú szakállán. De aztán a villamos továbbsiklott, az alak mind kisebb és kisebb lett, míg végleg el nem tűnt Kollarik szeme elől.
A fasoron haladtak keresztül, el az illúziókeltően vadregényesnek tűnő park, a kisvasút-végállomás és a kórház mellett. Kollarik hazafelé tartott, s bár egyébként többnyire busszal tette meg ezt az utat, de a villamos ablakából kibámulva is minden untig ismerős volt. A kórház után pár perces üresjárat következett, érdektelen útszakasz, amelyet nem szegélyeztek házak, majd már ott is voltak az egykori piacnál, melynek helyén a kor divatjának hódoló, bántóan túlméretezett bevásárlóközpont épült. Kollariknak itt kellett volna leszállnia, és a villamos útvonalától eltérő irányban nekivágni a hegynek, és akkor pár perc múlva hazaér. Haza, vagyis a szülei lakásába, ahol már nem lakott ugyan emberöltő óta, de bizonyos berögzült kifejezések sosem cserélődtek ki Kollarik agyában. Ekként volt mindig sajátos házastársi párbeszéd forrása, valahányszor az első feleségét feleségeként emlegette a második felesége füle hallatára. Ám most nem hazament. A villamoson maradt, s a villamos a másik irányba indult tovább, Havasvölgy felé. De nem csak Havasvölgy felé.
