MÁSODIK ÚT
1.
Amikor Kollarik átment a pedagógusotthont szegélyező hatalmas parkon, még mindig fortyogott magában. Még hogy ő! Elváljon! Válik a Kaszás! Különben is már elvált egyszer. Elég volt az. Állni a bíró előtt, mint akit vádolnak valamivel (jóllehet vádolták is, megalázóan ócska váddal), és feszengve válaszolgatni a kérdésekre, amelyeket egy nem is kicsit, hanem nagyon elkúrt házassággal kapcsolatban föl lehet tenni. Vagy nem is voltak ilyen kérdések? Már nem emlékezett pontosan. Az egész válásból csak a hányinger emléke maradt meg, azt is talán csak utólag képzelte hozzá. Meglehetősen semmilyen volt ez a válás. Márpedig ebben tényleg van valami hányingerkeltő. Hogy egy ilyen házasság után… Mert milyen is volt ez a házasság? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyán, ahogy átszelte a parkot. Észre sem vette, és már rég nem a nagymama rögeszméjén gondolkodott. Aztán meg csak azon, hogy elérje a buszt, ami éppen begördült a megállóba.
Már a villamoson ült, a Moszkva Kálmán tér felé, amikor újra eszébe jutott. Hogy neki, egy bizonyos felfogás szerint, minél előbb a püspök atyához kéne mennie Vásárhelyre. Mert a kis falu, ahol apai nagybátyja, az idős pap, összeadta őket, ahhoz az egyházmegyéhez tartozik, amelynek Vásárhely a székhelye. A város, ahol az apja született, és amelynek a díszpolgárává választották. Mert az apja olyan, akit díszpolgárrá lehet választani. És a püspök atyát is személyesen ismeri. Tehát kikövezett út vezet az egyházi válás felé. Csak el kéne indulni rajta. Apja mondta is neki a vasárnapi családi ebédek alkalmával: „Fiam, csak egy szavadba kerül…”, és olyankor Kollarik elképzelte, hogy csak egy szót szól, és akkor apja veszi a telefont, és egy szót szól, és akkor a püspök atya egy szót szól, az Úristen pedig leteszi a kagylót, és ő is csak egy szót szól, Gábriel meg ugrik, és ennyi. Elváltak, kész. Forródróton a mennyország. Mert az egyházi házasság az égben köttetik, nem? És amit Isten egyszer egybekötött, földi hatalom szét nem választhatja. Ezért kell a püspök atya, aki nyilván díszpolgár a mennyekben. Így képzelte Kollarik a vasárnapi ebédeken. De soha nem ejtette ki azt az egy szót. Mert nem bízott az egészben. Nem az apja kapcsolataiban nem bízott, azokról már többször meggyőződhetett, miként a kikövezett útról is. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy a püspök atyában ne bízott volna, hiszen nem is ismerte. Talán inkább arról volt szó, hogy az idős pap nagybácsit nem tudta összeegyeztetni magában a püspök atyával. Hogy amit ő egybekötött abban a románkori alapokon épült kicsiny falusi templomban, azt a püspök atya a böhömnagy vásárhelyi barokk palotájában szétválaszthatja? Nem, itt valami nem stimmel. Ezért aztán nem szólt soha egy szót sem, hanem inkább egy újabb üveg bor kibontására terelte apja figyelmét.
Ráadásul az egyházi válásról mindig eszébe jutott az a zavaros délután, nem sokkal a polgári válásuk után, amikor csörrent a telefon a hatalmas belvárosi lakásban, és a még nem is annyira egykori felesége volt a vonal túlsó végén. Hogy ő éppen akkor jött ki a belvárosi templomból. Egészségedre, gondolta Kollarik, aki épp cinikus hangulatában volt. Akkoriban a lehető legcinikusabb hangulatai keveredtek a lehető leghisztérikusabbakkal. A telefonban azonban nem mondott semmit. Úgy hallgatott, mintha K-vonalon hívta volna a túlvilág. A nem is olyan egykori felesége pedig folytatta. Hogy ő gyónni volt. (Jézusom, gondolta Kollarik stílszerűen.) És hogy a pap. Megmondta. Hogy ami az égben köttetett. Kollarik ennél a félmondatnál csapta le a kagylót. És arra gondolt, hogy szentség és álszentség között nem ártana aknazárat telepíteni a határra.
