6.
A megbeszélés értelmében (ahogy apja a fejébe véste) a sekrestyénél kellett megvárnia az atyát, s föl volt készülve hosszas várakozásra, ám alig hogy odaért (hogy hova, vagyis hogy az a sekrestye, csak ebből vált világossá számára), már meg is pillantotta a püspököt, amint néhány körülötte állóval beszélgetett (vagy autogramgyűjtők, vagy ők is ott lesznek az ebéden, gondolta Kollarik). Pontosabban megpillantott valakit, akinek az arca a püspöké volt (ahogy az imént viszonylag közelről láthatta), ám lejjebb meglepő változáson esett át. Mint a színész, aki két jelenet között villámként kényszerül átöltözni, úgy vedlett át a püspök ünnepi lilából papi civilbe – ám ez a papi civil úgy viszonyult Kollarik falusi nagybácsija hétköznapi viseletéhez, mint egy divatguru ruházata az egyszerű halandóéhoz. Kollarik önkéntelenül is azt nézte, Pierre Cardin-e az ing, Yves Saint-Laurent-e a kardigán, esetleg Gucci-e a cipő, de rögtön eszébe villant, hogy a főpapoknak nyilván saját luxusruházati termékeik vannak. Illendően megállt pár lépés távolságban, de azért óvatosan igyekezett felvenni a szemkontaktust.
A püspök zavartalanul beszélgetett tovább, ám közben többször is jól megnézte magának a háttérben várakozó alakot. Átható pillantása volt, ami még a templom félhomályában is szinte megütötte az embert. Olyan pillantása volt, amellyel kérdés nélkül is vallatni lehet. Most is vallatott: „Szóval te vagy az.” – mondta, mintsem kérdezte Kollariktól. És Kollarik úgy érezte, le kell sütnie a szemét, ha nem akarja, hogy mást is megtudjon róla. Aztán már csak arra nézett fel, amikor a püspök pár perc múlva búcsúzkodni kezdett híveitől, pontosabban egy nagyúri gesztussal az útjukra bocsátotta őket, és várakozóan tekintett Kollarik felé. „Püspök atyám”, szólalt meg Kollarik és közelebb lépett. Máris utálta magát ezért a megszólításért, de ösztönösen ez jött a szájára. „Püspök atyám”, ismételte és bemutatkozott. A püspök kegyes mozdulattal nyújtott kezet, valahogy úgy, mintha kézcsókra nyújtaná, és Kollarik agyán egy pillanatra átvillant vajon nem tényleg azt várja-e tőle, de aztán sikerült legyőznie a perverz kísértést, és lagymatagon megszorította a püspök ráncos kézfejét. Hideg és nedves volt ez a kéz, jól esett megválni tőle, főleg mivel a püspök hosszasan ottfelejtette, miközben a másik kezével komótosan megigazította a szemüvegét. Kollariknak ismerős volt a mozdulat, de hirtelen nem tudta, filmben látta-e vagy valami népszerű televíziós műsorvezetőtől. „Á, szóval te vagy az”, mondta, mintsem kérdezte a püspök, „édesapád jól van?”. És akkor a vásárhelyi nagytemplom sekrestyéje mellett Kollarik édesapjáról, Vásárhely díszpolgáráról kezdtek el beszélgetni, bár Kollariknak volt egy olyan érzése, hogy valójában nem róla beszélnek, hogy az édesapja lehet bármilyen nagy ember, igazából teljesen másodlagos a püspök számára, vagyis most éppen másodlagos, mert most éppen másról, Kollarikról van szó, akit a püspök a kezei közé kaparintott, és minden udvarias mellébeszélés ellenére is sokkal komolyabb tétje van (már most) a párbeszédnek, s hogy nagyon kell vigyáznia. De ez csak egy pillanatnyi benyomás volt, jött és ment, mint egy kis pillangó (vagy inkább, mint egy ronda molylepke) Kollarik agyában. A püspök olyan szép szavakkal illette Kollarik apját, az ő „régi, kedves barátját”, és közben olyan bensőségesen veregette meg Kollarik vállát, hogy a buta rosszérzés szertefoszlott. Maradt az ünnepi (elvégre pünkösd volt) pillanat: Vásárhely püspöke a barátjának (a barátja fiának, de az egykutya, Kollarik megszokta már, hogy apja barátai – nem egyszer államtitkárok, sőt miniszterek, de legalábbis akadémikusok – a barátjukként kezelik), miként mondta: „ifjú barátjának” tekinti, s hamarosan pazar lakomában lesz része a püspöki palotában. S ez (a jót evés gondolata) lefegyverezte Kollarikot.
