Harmadik út
5.
A kis piros pedig ment, száguldott vele a májusi estében. És már nem az volt a kérdés, hova megy, hanem honnan fogja tudni Kollarik, mikor kell leszállnia. Mert utoljára az ősidőkben járt vonattal Salamonhegyen, ráadásul a szüleivel, akik – legalábbis az apja – jól ismerték a környéket, tisztában voltak vele, hogy Puhafa vagy Simonháza után kell-e kezdeni a készülődést, szedni a csomagokat, kihurcolkodni a kávédaráló nyitott peronjára, és megállás után lekászálódni a falatnyi állomás többnyire hóval borított talajára. Most azonban se hó, se szülők, csak a kétely. Ez már vajon Puhafa? Nézett ki az ablakon egy kis állomásra, ahol nem várta a vonatot senki, s állomásjelző táblát sem lehetett felfedezni. Kollarik idegesen bámult kifelé, amikor egyszerre hangot hallott maga mögül: „Dömötör”.
Úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna. A túloldalon ülő utas szólt, csukott szemmel, mintha még mindig aludna, álomittas, kissé borízű hangon, de tisztán artikulálva. És újra mondta, mintha nem lenne biztos benne, hogy Kollarik értette: „Dömötör.” Majd hozzátette, nehogy félreérthető legyen: „Dömötörön vagyunk.” Aztán azt kérdezte: „Hová mész?”
„Salamonhegyre”, válaszolta Kollarik, és már bukott is volna ki belőle a kérdés, de a férfi megelőzte: „Még két megálló. Nekem meg még három. Iskafára megyek … ”, és mondatát egy közhasználatú szóval zárta, amely a lehető legdirektebb módon utalt a szexuális tevékenységre, amely úti célját képezte.
„Kösz.”, szólt Kollarik, „Megnyugtattál. Semmit se lehet látni, és erre még a kalauz se jár.” De a férfi, a túloldali ülésen, már nem felelt, mintha azonnal újra álomba merült volna. Vagy talán eddig is álmában beszélt.
Megvolt az első állomás, Kollarik fogta a cókmókját, ami mindössze a kis hátizsákjából és egy kordzakóból állt, odaköszönt a csukott szemű férfinak, akiből furcsa, horkantás szerű hang tört fel, amely lehetett akár elköszönés is, a vonatajtóhoz botorkált, és a lassítás, majd a megállást jelző enyhe rázkódás után megnyomta a nyitógombot. Ha a férfi, ott a túlsó ülésen, igazat beszélt, megérkezett Salamonhegyre.
Megállt a vaksötét állomáson, és megvárta, amíg elindul és tovatűnik a kis piros, aztán ő is útnak indult. Ösztönösen tudta, merre kell mennie, pontosabban nem támaszkodhatott másra, mint az ösztöneire. Tudta, hogy ki kell kanyarodnia a főútra, haladni rajta vagy százötven métert, aztán balra fordulni, átmenni egy hídon, és máris a faluba ér. Tudta, vagyis így tudta.
És azt is tudta, egyszerre tudta, mint amikor megvilágosodik az ember, hogy miért megy a bácsihoz. Mert mindeddig valójában nem tudta. Azt hitte, hogy tudja, azt hitte, annyi az egész, hogy meg kell vele beszélnie, vele kell megbeszélnie, nem pedig a püspök atyával, a válását. Mert János bácsira tartozik, nem másra. Kettejükre. Ahogy ketten voltak jelen János bácsi szobájában, amikor az esküvő előtt meg kellett gyónnia. Neki, aki még nem gyónt életében. És ezért volt is benne némi lámpaláz. Eszébe jutottak a bűnei. Vagyis eszébe jutott az a sok minden, amit nyilván bűnnek kell tekinteni. Már amennyire erről fogalma volt. Mert azért voltak bőven homályos pontok. De például az, amikor kamaszkorában többször is megleste a nagynénjét fürdés közben, nem kétséges, hogy bűnnek számít. Legalábbis nem lehetett kétséges, ha józan paraszti ésszel végiggondolja az ember. Józan, katolikus, paraszti ésszel. Csak azt nem tudta, hogy fogja ezt elmondani János bácsinak. Józan, katolikus, paraszti szavakkal? Vagy csak annyit kell majd mondania: paráználkodtam, atyám? (Vagy bácsi? Gyónás közben szabad-e János bácsit János bácsinak szólítani? János bácsi, meglestem fürdés közben Lina nénémet. Tudja, akit maga is jól ismer. És utána parázna gondolataim támadtak, amelyeket el kellett űznöm valahogy. Hát igen, úgy űztem el őket…) Magyarán, ha nem is túlságosan, de be volt tojva a gyónás előtt.
Aztán annyi történt csak, hogy bementek kettesben János bácsi szobájába, leültek az asztal két oldalára, és elbeszélgettek. Nem volt szó semmiféle bűnről, János bácsi nem kérdezett semmit, csak váltottak néhány szót a házasságról, Kollarikról és az első feleségéről, aki akkor még nem volt az első felesége, illetve az volt polgárilag, de Isten színe előtt még nem, kettejük kapcsolatáról és kettejük összetartozásáról, és aztán a bácsi feloldozta őt. Vagy megáldotta. Ez nem volt tiszta Kollarik számára, mert a bácsi szinte hang nélkül mormolt néhány szót, majd egy keresztet rajzolt Kollarik homlokára. Ennyi volt az egész. Kimentek a szobából, ahol már várta őket a szűk család, Kollarik szülei és testvérei, illetve az első feleség szülei. Valamint a két tanú. És aztán átsétáltak a szomszédos templomba, ahol a bácsi összeadta őket. Majd kijöttek a templomból, fogadták a csókokat és jókívánságokat. És utána Kollarik első felesége elájult.
