Harmadik út
8.
A parókia egy-két száz méter, végig a főutcán. Ott futott a sötétben, nyomában az ugató kutyákkal. Amelyek egyre közelebb értek hozzá, vagyis már-már hozzáértek, sőt volt, amelyik már bele is kapott a lábszárába, a boka fölött, még szerencse, hogy a lábikráját védte a cipője. „Még szerencse, hogy a lábikrámat védi a cipőm.”, gondolta Kollarik futás közben, mert volt egy különleges tulajdonsága, hogy pánikhelyzetben, mondjuk egy csaholó kutyafalkával a nyomában is tudott tárgyilagosan gondolkodni. Látta magát – mert a belső látáshoz nem kell utcalámpa, amelynek amúgy híján volt a bácsi falucskája -, amint rohan az utcán és dühödt dögök harapdálnak a bokája felé, és arra gondolt, hogy ez meglehetősen nevetséges. Hogy ez nem méltó hozzá. Egy Kollarik ne rohangáljon kutyák elől egy falusi utcán, mely faluban ráadásul a nagybátyja a plébános. És arra gondolt, hogy meg kéne állnia, és higgadt, de határozott szavakkal elcsendesíteni a kutyákat, akár a háborgó tengert. De tudta, ha megállna, a falka nekiesne és széttépné. Így hitte. Tehát nem állt meg. Ám azt is tudta, hogy csak pillanatok kérdése és hasra esik a lábát kerülgető harapásokban, melyekhez nemcsak fogsorok, de fejek, sőt testek is tartoznak. És amikor már beleélte magát az esésbe, érezte a zuhanást, érezte a fájdalmas földet érést és a rázúduló testeket…- egyszerre éles füttyszó hasított az éjszakába, ordítás harsant („A KURVA ISTENIT A POFÁTOKNAK!!!”, mondta az ordítás meglehetősen illetlen módon, nem messze a parókiától, épp a templom szomszédságában), és Kollarik bár továbbra sem látott semmit, megérezte, hogy a kutyák egyszerre lemaradnak tőle, ugatásuk zavarodott morgásba és szűkölésbe fordul át, mintha egy láthatatlan pásztor toppant volna közéjük, a kutyafalka őre, ám eszébe sem jutott, hogy köszönetet mondjon neki, hanem immár a plébánia kertkapujához érve villámgyorsan lenyomta a kilincset („nyitva van! nyitva van!”, szuggerálta magában), belökte az ajtót és beugrott. Ott állt csak meg, háttal a bezáródott kapunak támaszkodva, alig bírva zakatoló szívével. Az utcáról immár semmi nesz sem hallatszott, mintha a kutyák pásztora egész szellemfalkájával szertefoszlott volna az éjszakában.
Percekig állt ott, míg kissé összeszedte magát. Akkor indult csak el a kerti ösvényen a ház felé. Abban reménykedett, hogy a bácsi még nem feküdt le, talán még nincs annyira késő, az esti meditációra úgy tíz óra felé szokott bezárkózni a szobájába, legalábbis amikor ők nála voltak, sosem korábban. Igaz is, hány óra lehet?, jutott eszébe. Az óráját nem látta a sötétben, így a mobiltelefonja után kezdett tapogatózni, de nem találta a zsebében. „Csak nem esett ki rohanás közben, bazmeg.” Amíg ezen morfondírozott, az ajtóhoz ért és becsöngetett. A csöngetés tompán, repedt hangon berregett a csendbe, mintha nem akarna túl nagy zajt csapni. Kollarik azonban tudta, ha a bácsi nem is, Tappancs biztosan meghallja. Tappancsnak nem is kell meghallania, megérzi ő bárki érkezését jóval a csengőszó előtt. Kollarik rengetegszer volt tanúja, amikor az ebédlőasztal mellett békésen röfögve (volt valami döbbenetesen disznó- vagy inkább malacszerű ebben kis, hordóhasú korcsban) ételt kolduló kutya egyszerre fújtatva, hörögve zúdult ki a szobából és már rég a bejárati ajtónál vakkangatott, mire az érkező megnyomta a gombot. Ám a csöngetést nem követte kutyaugatás, izgatott tappancsok nem ütődtek belülről az ajtóhoz, a ház némább volt, mint egy sírbolt feltámadás után.
