Harmadik út
9.
Kollarik habozni kezdett, az jutott eszébe, bármennyire valószínűtlennek tűnik is, talán nincs itthon a bácsi, talán fogta magát és kutyástul elment szabadságra, elvégre egy papnak is jár szabadság néhanapján, még ha ő nem is hallott még arról, hogy a bácsi bárhová elutazott volna. Igaz egyszer járt náluk Franciaországban, mikor apja révén kint éltek. Tehát mégis. Meg egyszer, emlékképek ködéből rémlett elő, mintha Norvégiába is eljutott volna, bár Kollarik nem Norvégiára emlékezett, hanem arra a különös hímzésű vastag kötött kardigánra, amit a bátyja a bácsitól kapott (mért csak ő, ki tudja? talán Kollarik méretében nem volt ilyen kötött kardigán), és amit akkor olyan szépen megköszönt neki, később pedig egyszer sem vett fel. És mi van, ha most is elment Norvégiába? Ha annak idején kimaradt egy fjord? Vagy csak eszébe jutott, hogy neki nem hozott kardigánt? Ilyenek ötlöttek fel benne a pillanat leforgása alatt, ám közben újra csöngetett, és még ideje sem volt végiggondolni, mit kezd majd egy olyan különös hímzésű kardigánnal, máris hangot hallott az ajtó mögül. Ez a hang nem Tappancsé volt, de nem is a bácsié, férfihang volt, de sokkal fiatalabb, mint a bácsi szép orgánumú, ám a sok évtizedes misézésben némileg megfáradt hangja. „KI AZ?!”, mondta az idegen férfihang.
„Én!”, kiáltotta Kollarik, már amennyire kiáltás telt tőle egy sötét udvaron állva egy zárt ajtó előtt, miközben még óhatatlanul ott lüktetett benne az utcán átéltek izgalma. Aztán villámgyorsan rádöbbent, hogy nemcsak a kiáltás erejével lehet gond, de a számára magától értetődő „én”-nel is, mely nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az ajtó túloldalán álló idegen férfihang tulajdonosának, amit neki, az „én” birtokosának. „ÉN, KOLLARIK!”, javította ki magát valamelyest a hangerőt is feljebb tekerve a kiáltásában. Azonban a másik oldalon állót még így sem győzte meg, vagy egyszerűen csak nem értette pontosan, „KICSODA?!!”, ordította vissza, Kollarikban azt a rémképet keltve, hogy így fognak ordibálni egymással egész éjjel, amíg a kutyák őre csendháborítás címén a falkájával rájuk nem töri a parókia kapuját. Ám a következő pillanatban, miközben még válaszolni sem volt ideje, zár csikordult, a nehéz bejárati ajtó résnyire kinyílt, a résben egy szőrös, busa fej jelent meg, és a busa fejen lévő száj jóval csendesebben azt kérdezte: „Ki vagy?”
Kollarik nézte ezt a busa szőrös fejet, amely kísértetiesen ismerős volt számára, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, tényleg látta-e már, vagy csak a déjà vu tündére incselkedik vele, ám mielőtt rájöhetett volna, az ajtónyitó így szólt: „Ja, te vagy az? Mért nem mondtad…”, és kitárta az ajtószárnyat. Kollarik arra gondolt, hogy hiszen mondta ő, hogy ő az, „én vagyok én, megmondtam”, de nem szólt semmit, csak belépett az előszobába, és hirtelen zavarában köszönni is elfelejtett, főként ezért, mert fogalma sem volt, tegeznie vagy magáznia illik-e ezt a szőrös és busa fejű, őt láthatóan megismerő férfit. Az viszont teljesen tisztában látszott lenni a helyzettel, „szevasz, öcsém, Isten hozott”, mondta, és megölelte Kollarikot. Kollarik arca belefúródott egy dohány- és dohszagú vállba, és egyszerre fölismerte a férfit: „hiszen ez Ernő!”, és immár ő is magához szorította a kissé kövérkés testet. Ernő volt, apja másod-unokatestvére, akit gyerekkorában sokszor látott a salamomhegyi disznóölések alkalmával (anyja réme volt, mert kétpofára, kenyér nélkül zabálta a töpörtyűt), de aztán eltűnt, csak hallani hallott róla ezt-azt, látni többé sose látta. Rejtély, hogy ismerte fel őt, ha ugyan nem keveri össze valakivel, de hát ez majd kiderül. „Szevasz, öcsém, kerülj beljebb”, mondta Ernő, „jó, hogy jössz, már hulla vagyok, végre egy éjszaka, amikor nyugodtan alhatom”, becsukta Kollarik mögött az ajtót, majd megkerülve őt előrement a sötét folyosón.
